Angel ( Dazai x reader) BEFEJEZETT

9.

Sokszor eszembe jut még a kórházi incidens és az is hogy mi történt a behatolókkal. Hogy ki lehetett a férfi akinek ereje volt. Őrült teóriák szövögetésébe is kezdtem a rá következő napokba. Mindenképp a Maffia ellensége volt bár ki nem az ellensége a Maffiának? Elmémben olyan kesze kusza szálak is megjelentek mint a 19 éves koromban látott fegyveres ugyan az mint a kórházi férfi.

Nem akartam rákérdezni Osamura. Túlságosan is feszült volt a történtek után és nehezen vált el tőlem a kelleténél is jobban. Nem akarta hogy dolgozni menjek viszont meg nem tiltotta és nem is tehette ezt. Rajta és a családomon kívül a kórház a mindenem. Ismerem a falait a régi kopott festéseit. A folyosókat. Azt hogy pontban mikor és melyik takarító takarítja azokat. Kik a felügyelő orvosok és kik az aszisztensek. A mindig vissza térő idős házaspár és az emberek akik hálásak a munkánkért. Nem akartam elveszíteni mindezt és az érzést sem ami hozzá fűzött a helyhez. Ezt pedig Dazai szem előtt tartotta. Az incidensről nem beszélt magától én pedig egyszer sem kérdeztem rá pedig nagyon is tudni szerettem volna. Hisz az életem volt a tét ami nem kis dolognak számít. Ezt egy orvos tudja a legjobban. Mégsem tettem. Nem értem miért vagy hogy mi tartott vissza engem és a kíváncsiságomat. De megtörtént és inkább elengedtem az esetet és nem rágódtam rajta többet.

1 és fél év telt el azóta. Elég sok idő bár ha vissza gondolok rájuk nem tűnik annyira annak. Az embernek mindig az tűnik soknak ami éppen történik. Lassan ketyeg a fali óra a teremben és a gyerekek türelmetlenül várják hogy mikor fog megszólalni a csengő az unalmas órának véget vetve. Számtalanszor néztem én is a vén faliórát ami makacsul lassabban mutatta a percek múlását. Valami ilyesmihez hasonlítanám magát az életet is. Csinálasz valamit és a monoton napok alig alig telnek. De amint elmúlnak és vissza gondolsz rájuk azok sokkal gyorsabbaknak látszanak.

Dazai ez idő alatt hozzám költözött. Nem is kell szerintem mondanom mennyire meglepett mikor egyik nap egy teli bőrönddel állított be hozzám. Addig is voltak furcsa pillanatai mikor a nálam töltött napok során rövid időkre magamra hagyott miközben főztem vagy takarítottam majd egy két ruhával tért vissza. Sokat nevettem ezen tettein és már meg sem lepődtem azon hogy a szobámba lévő szekrénybe eddig beazonosítatlan ruha darab foglal helyet. Viszont aznap tényleg sokkolt az mikor megjelent. Éppen ebédet készítettem így kontyba fogtam [hajszíned] hajamat nem törődve azzal hogy kócos és úgy néz ki mint egy vihar verte madárfészek. Fehér kék virágos kötény volt rajtam amit még anyától kaptam mikor ide költöztem. Egy cicás sütőkesztyű takarta kezeimet és mikor kopogtak az ajtón reménykedve mentem kinyitni nehogy a sült hús oda égjen azalatt a kis idő alatt. Kerek szemekkel és döbbent arccal kémleltem a férfit.

- Szia [Név]-chan. Bejövök. - és meg sem várva válaszom eljött mellettem homlokomra egy puszit adva közben.

A nyitott ajtó előtt álltam lefagyva azok után is miután Osamu a kanapéra helyezte barna táskáját.

- Osamu. Ez mi?

- Chuuya kilakoltatott véglegesen mondván elege van belőlem és abból hogy sose vagyok otthon. Baj lenne kicsim ha ide költöznék?- boci szemekkel meredt rám és nem is tudtam volna más választ kinyögni. Bár nem is akartam nemleges választ adni erre a kérdésére.

- Mindennél jobban örülnék neki. -mosolyodtam el majd csuktam be az ajtót.

- Úgysem fizettem lakbért. És.. -jött közelebb derekamra simitva kezeit húzott magához közel összepréselve testünket. Éreztem hogy mit váltok ki belőle oda lent és ezt két év után is ugyan annyira élveztem.

- .. itt sem fogok. Itt majd mással. -csapott fenekemre majd elengedett.

- Igen? -kajánul néztem fel rá mikor is megéreztem az égett szagot.

- Ilyen nincs! - futottam a konyha felé már amennyire ezt a rózsaszín papucsom lehetségessé tette.

- Osamu van kulcsod! Miért nem azzal jöttél be?- átkoztam az eget amiért oda lett az ebédem.

- Tele volt a kezem.

- Egy bőrönddel?

- Kinek mi. Már rendeltem pizzát. -szólt a kanapé felől a háttámla mögül engem nézve.

*****

Szokásunkká váltak a renszeres randik is amiket a kapcsolatunk első felében eléggé hanyagoltunk. Mivel már velem kel és velem fekszik le minden nap ezért nem kellett aggódnom amiatt mikor látom őt újra és meddig lesz eltűnve. A megbizatádai azonban ugyan úgy megmaradtak de az elmúlt években egészen hozzá szoktam ahhoz hogyan is kezeljem a helyzeteket. Mit tegyek ha véresen esik be az ajtón vagy ha több napig nem hallok róla hírt.

Az egyik ilyen alkalommal került sor az első nagyobb vitánkra. Véresen jött haza és a lelki roncs barátnője sem tette jobbá a helyzetet. Nagyon fáradt voltam a munka miatt és a hirtelen megszaporodott balesetek miatt. Sokszor jött ki hozzánk a rendőrség a kórházba hiszen a sérültek 80%a ugyan olyan sebbel és tünettel rendelkezett. Első sejtésem rögtön az áldottakhoz kapcsolódott. Miután pedig a 10. ugyan olyan vérző sebbel és nehéz légzéssel hoztak be valakot szinte teljesen biztos voltam benne hogy egy képesség az oka. Osamuval nem szoktunk a munkáiról beszélni. Folyamatosan azt mondta nekem hogy ha tudnám akkor másképp néznék rá. Nem az igazi éne az amit ott látnék és rengetegszer mondta el hogy ha bármikor is elő fordulna hogy más gyanút fogna rólunk akkor le fog tagadni mindent velem kapcsolatba és másképp fog viselkedni előttem. Nem szabad elhinnem amit akkor látnék. Igazából nem is tudnám elhinni. Hisz amíg érzem hogy szeret addig semmi baj nem lehet. Ám ez őt nem nyugtatta meg.

Amikor véresen jött haza alig találtam meg a fürdőben a fertőtlenítőt és a kötszert. Ideges lettem és iszonyatosan féltem. Majd mikor megláttam fehér bőrén az apró vágás nyomokat ledermedtem. Alkarjának belső fele tele volt nyomokkal amik hol erősebbek hol gyengébbek voltak. Halványodtak már így nem mostanában kerültek oda. Azonban ez is épp elég volt hogy a kiborulás vékony határára kerüljek. Majd amint megláttam a nyakán lévő vöröses nyomokat már biztosan tudtam. Kötél és penge nyomok. Dazai Osamu öngyilkosságot akart elkövetni.

Kiborultam és számon kértem miközben a friss sebeket láttam el. Akkor láttam először sírni. Nem tudott meghatni. Ugyan úgy fájt nekem is és saját bőrömön éreztem az éles tárgy nyoma utána csípő fájdalmat. Bocsánatért esedezett és könyörgött. Meg akarta magyarázni. Hogy miért tette és mikor. Hogy amióta velem van már sokkal kevesebbszer gondolt rá és az utöbbi egy évben nem is nyúlt semmi károshoz. Nem akartam végig hallgatni. Miután bekötöttem friss fáslival a kezeit és a hasát megkértem higy távozzon. Hagyjon magamra egy kicsit amíg átgondolom a dolgokat.

Végül két napig voltunk távol és rendeztük a nézeteltéréseinket. Mindent meg akartam tenni hogy Dazai jobban legyen. Nem akartam a depresszióját betegségként vagy gondként kezelni de mindenképp azt akartam hogy megszűnjön. A megsokszorozódott randevúk is épp erre szolgáltak.

******

- Uu drágam nézd! Pici fánkok! - kiáltottam fel a stand felé mutatva ami a parkban volt. Sokszor sétáltunk erre. Mozgalmas hely volt tele párokkal így könnyen el tudtunk vegyülni.

- Menj angel vegyél. -mosolygott rám mire gyerekes ugrálva mentem beállni a sorba.

3 ember állt előttem ami nem számított soknak mégis alig bírtam kivárni. Édes szájú voltam világ életembe és már a fánk gondolatára is össze futott a nyál a számba.

- Jónapot! Egy [kedvenc ízed] és egy erdei gyümölcsös kosarat szeretnék. - az eladó férfi kedvesen mosolygott rám majd kisebb tálkákba 5-5 fánkot helyezett és meglocsolta a kért öntetekkel.

Miután fizettem boldogan fordultam meg már a saját édességemet majszolva.

- Osa...! - akartam oda kiálltani barátomnak azonban torkomra forrt neve. Osamu a standdal szemben lévő padon ült. Ábrázata komor és hideg volt. A pad támlájára egy férfi támaszkodott lehajolva egészen párom fejéhez. Fekete haja volt és bizar aura lengte körbe.

- Dazai-kun! Még a kizárólag neked készített speciális mérget sem fogadtad el. -mondta komolytalan hangon.

- Halljam mi áll a háttérbe. -ha létezik hirtelen hangulat ingadozás akkor ez az ember rá az élő példa. Félelmet keltő hidegség érződött hangjából.

Ki ez?