Ahonnan nincs visszaút

5. fejezet

– Hermione, minek örülsz úgy? – ráncolta a szemöldökét Ron. Harry pár méterrel előrébb járt, mint ők, így nem kellett elbújnia a somolygáshoz. Nem tudta, hogy mi van a háttérben, de valószínűsítette, hogy Hermione vagy hírt kapott a mardekárosáról, vagy engedélyt az iskolai könyvtár használatára élete hátralévő részére. Utóbbi ötletét tulajdonképpen elég hamar elvetette.
– Semminek – mosolygott rá a lány, és vidáman ugrándozva indult a nagyterem felé. Útközben belékarolt Harrybe, és együtt szökdécseltek tovább.
– Mardekár? – kérdezte Harry, mikor végképp lehagyták Ront.
– Igen – vigyorodott el Hermione. – És a tiéddel mi a helyzet?
Harry vállat vont, miután egy szökkenés után a földre érkeztek. – Van.
– Nem mondod el, ki az?
– Csak ha te is.
– Én csak akkor mondom el, ha te is.
– Szóval ez egy ördögi kör – kacagott Harry, elengedte a lányt, visszaszaladt Ronért, felnyalábolta, és a nagyterembe már hárman összekarolva, nevetgélve ugrottak be. Persze azonnal magukra vonták a figyelmet, de mindenki csak megcsóválta a fejét. „Hetedikesek, gondtalanok”, hallották két másodikos hollóhátas beszédfoszlányát.

Az Arany Trió felbukkant a Griffendél asztalánál, és karjaikban felhalmoztak némi teasüteményt. Finom terhükkel együtt mentek ki a parkba. Odakint verőfényes napsütés uralkodott. A kellemesen meleg levegőre rá lehetett volna feküdni. A három jó barát szinte úszott a szokásos tölgyfájuk alá. Hermione elővarázsolt egy pokrócot, amire letelepedtek, és csak élvezték a kellemes délutánt.

– Jó rég volt, hogy egy ilyen hosszú nap után nem kellett leckét írnunk, mi? – kérdezte Ron, és elnyújtózkodott a fa törzsének dőlve.
– Talán még sosem volt ilyen – vélekedett Harry, és a hátára feküdt a pokrócon. Az eget nézte a fa lombkoronáján át. Egyszerűen csak kellemes volt ott feküdni, nézni a levelek és a lágy szellő játékát a magasban. Eszébe jutott szerelme. Mikor vele volt, akkor is ilyen békét érzett. A pokróc pedig majdnem olyan selymes volt, mint az ágynemű a mardekáros hálóteremben… Harry egy halvány mosollyal az arcán bambult el.

Ron lassan bólintott, és arra gondolt, hogy a bálon milyen szép lesz mellette Lisa Turpin. Hálát rebegett Frednek és George-nak, hogy vettek neki egy új dísztalárt. És a végzősök báljára a párok megajándékozzák egymást valami kis emlékkel, általában ékszerrel. Vajon mit vegyen neki?

Hermione Harry mellé heveredett le. Perselusra gondolt, és hogy a lehető leghamarabb szereznie kell egy jó ruhát. Megvolt még neki az a ruhája, amit negyedikben vett fel, de örült volna egy újnak. Azt az ászt már kijátszotta egyszer. Kellett neki egy másik ász. Egy adu ász.

– Nem lógunk le Roxmortsba? – Az ötlet Rontól származott.
– Én benne vagyok – vont vállat a lány. – Még meg kéne vennem a báli ajándékot.
– Oké, menjünk – ült fel Harry, aki egy perce még fájdalmas fintorral vette tudomásul, hogy Ron megzavarta a fantáziálását. Pedig milyen szép is volt…

A három jó barát fogta magát, és kiszöktek a kapun. Nem törődtek azzal, hogy ez elvileg tilos. Mivel a Roxmorts felé vezető úton több társukkal is találkoztak, rá kellett jönniük, hogy ez a szabály gyakorlatilag senkit sem érdekelt.

Roxmortsban először is az ékszerüzletbe mentek, hiszen ez okból látogatták meg a falut. Harry kiválasztotta az első nyakláncot, amit meglátott (arany volt, baglyos medállal), hiszen még mindig nem volt párja, akinek adta volna. Legrosszabb esetben odaajándékozza valakinek, mondjuk Mrs. Weasleynek.
Ron már nehezebb eset volt. Elképzelése volt bőven, csak pénze nem. Jó sokat összekuporgatott az alkalomra, de a hálóteremben felejtette. Végül egy lila fülbevaló mellett állapodott meg.
Hermione ezalatt végignézett mindent a kínálatban, és éppen kezdett volna pánikba esni, mikor végre meglátott valamit, ami pont olyan volt, mint amilyet keresett. Egy ezüst gyűrű volt az, amibe bonyolult geometriai formákat gravíroztak. Valami tudatalatti hang azt suttogta neki, hogy ne vegyen gyűrűt, mert nem igazán illik, de mivel olyan halk volt a hang, hogy alig hallotta, nem foglalkozott vele.