Mo Dao Zu Shi Novels

Longing II.

Néhány hónap múlva hatalmas éjszakai vadászatot hirdettek. A Qishan környéki embereket egy kegyetlen holttest tartotta rettegésben. Faluról falura járt, és feldúlta az utcákat, mintha csak keresne valamit. Ha pedig emberrel találkozott, elvette az életét. A helyzet egyre jobban elharapódzott. Eleinte csak pár vándorkultivátor próbálkozott, majd híre ment a problémának, és a helyszínnek köszönhetően sok klán érdeklődését felkeltette.

Régen akadt a klánoknak ilyen mondhatni, izgalmas feladata. Mindenki minél hamarabb indulni akart, még Lan Sizhui is várta az éjszakai vadászatot, azonban nem azért, hogy tapasztalatot vagy nevet szerezhessen. A Lanling Jin klán vezetője érdekelt. Biztos volt benne, hogy Jin Ling is jelen lesz a vadászaton, és mindenáron meg akarta találni, hogy végre beszélhessen vele.

Nem lett jobban az elmúlt hónapok alatt, azonban egyre biztosabb lett az érzelmeiben. Mégis, nem azért szeretett volna találkozni a fiúval, hogy elmondja neki, amit a szíve súg, hanem hogy elmondja neki, csak egy részeges hiba volt, nem gondolta komolyan. El akarta engedni és megszabadítani magát a hiú ábrándoktól. Ha lezárják szemtől szemben, talán idővel el tudja engedni az érzelmeit és visszakaphatja a fiút, mint barátját.

Az éjszaki vadászat estéjén minden tanítvány ideges volt. Egy darabig kisebb csapatokban járták a környéket a tapasztaltabb kultivátorokkal, de nem akadtak a kegyetlen holttest nyomára.

- Nem hiszem, hogy a közelben van – vont vállat Wei Wuxian, majd egy utolsó pillantást vetve Lan Sizhuira sarkon fordult és Lan Wangjival a közeli városka felé indultak. Mintha csak azt mondta volna, észnél legyél, figyelj oda és vigyázz magadra. Jól esett neki a törődése, tényleg olyan volt, mint egy igazi szülő. – Wen Ning, velünk jössz? Szeretnék veled beszélni.

Válaszul egy bólintást kapott, és az Árny tábornok egykori mestere oldalára lépett.

Nem akadtak semmi izgalmas nyomára, ezért hagyták a tanítványoknak, hogy megmutassák mit tudnak, ha baj van, úgyis jeleznek.

Lan Sizhui csak erre várt, elszökött a többi társától, és az erdőbe rohant. Hálás volt, hogy úgy alakult, Wei Wuxian magával hívta Wen Ninget, másképp nem tudja, hogy szabadult volna meg a férfi társaságától.

Ötlete sem volt, hogy merre induljon azonban a levegőből sem kereshette Jin Linget. Nem lett volna értelme, hiszen semmit sem látott volna az erdőtől. A rengeteg sötétebb részei fele kutakodott, hátha a komorabb helyeken keresi az aznapi célpontot. Csak rohant, amerre a lába vitte.

Egyre mélyebbre jutott a sűrű fák labirintusában, majd egy kutya ugatása ütötte meg a fülét.

- Tündér. – A hang irányába rohant.

Tündér egyre agresszívabban morgott és ugatott, hamarosan meghallotta egy kard csilingelését. Biztos volt benne, hogy Jin Ling az. A szíve repdesni kezdett a gondolatra, hogy újra láthatja a fiút.

Hamarosan egy sziklafallal szegélyezett tisztáson találta magát, és nem várt látvánnyal szembesült. Az erdő túlsó szélén Jin Ling állt a kardját markolva, elszánt tekintettel meredt a célpontjára, ahogy az ellőtte álló, gazdáját védő kutya is.

Lan Sizhui látta az elszánt tekintetben rejtőző félelmet, jobban megnézve egész testében remegett. Tündér nekiugrott a mező közepén tántorgó, megtermett holttestnek, de figyelmetlen volt. Egy hirtelen mozdulattal a holttest felé rúgott, a sziklafalnak repülve keservesen nyüszített, majd a becsapódás után elhallgatott, és vércsíkot húzva maga után a földre esett. Nem mozdult többet.

- Tündér! – ugrott mellé a gazdája teljesen figyelmen kívül hagyva a veszélyt, amibe keveredtek.

Kardját eldobva lerogyott a hatalmas fekete állat mellé. Megrázta, szólongatta, mindhiába. Tündér nem reagált, nem mozdult. Jin Ling a szőrébe markolva zokogott, miközben a holttest le sem véve róla a szemét, felé indult.