BSD ʙᴏʏғʀɪᴇɴᴅ sᴄᴇɴᴀʀɪᴏs [BEFEJEZETT]

◈ Amikor Féltékenyek ◈

Atsushi:

"Atsushi, nem gond, ha ma elmegyek találkozni egy ismerősömmel?" kérdezted az ajtóban állva a barátod, aki épp a halványkék futont rakta el a szekrénybe.

"Miért lenne gond? Nem gond. Menj csak nyugodtan." mondta egy kis zavart mosollyal, ahogy feléd vezette tekintetét.

"Mivel tudom, hogy nem szereted, ha másokkal találkozom." igazítottál meg a ruhádon egy kisebb gyűrödést.

"M-mi? Én szeretem! Engem egyáltalán nem aggaszt! Nem akarlak bezárva tartani. Miből veszed, hogy zavar?" hökölt hátra a fiú a kijelentésedtől.

"Látszik rajtad.." engedtél el egy ártatlan mosolyt. Atsushi képtelen volt előtted titkolni az érzéseit, még akkor sem, ha nagyon erősen próbálta. Tisztán látszott rajta, hogy féltékeny, ha másokkal önfeledten társalogsz, és ez különösen igaz volt a fiúkra.

"Oh.. Hát.. A lényeg, hogy nem zavar! Addig amíg nem fiú.." halkult el a hangja miközben a földet kezdte el pásztázni, majd ahogy felismerés csattant az arcán azonnal feléd kapta a tekintetét. "Ne mond, hogy.."

"Hm.. Mi? Jajj, ó, nyugalom nem. Nem, dehogyis." kezeid magad elé kaptad egyfajta védekezésként.

"Akkor nem kérdezted volna meg." döntötte oldalra a fejét. "Hah.." sóhajtott "Menj csak, [Y/N]-chan." mosolyodott el kedvesen, te pedig oda siettél hozzá majd egy mély és szoros ölelésbe zártad őt.

"Te vagy a legjobb, Atsushi. Szeretlek." nyomtál puszit a szájára, ő pedig vörös arccal ölelt vissza téged.

"Én is szeretlek." fogta erősre a szorítását, ahogy válladra hajtotta a fejét, majd elengedett. "Na menj." mondta kedvesen, te pedig úgy tettél. Igaz féltékeny volt, de téged mindennél jobban szeretett, és ami ennél is fontosabb: bízott benned. Bízott abban, hogy sose hagynád őt magára. Azon az estén, miután a találkád véget ért, a lehető legtöbb szeretet adtad a fiúnak, és legalább ezerszer tudattad vele, hogy számodra csak ő a legfontosabb, nincs oka féltékenykedni.

­
Dazai: