Metánból lesz benzol. De belőlünk így mi lesz?
Mi se tudjuk; nincs köze ehhez már senkinek;
Nem sok, viszont kevés, hogy felbomlik a rendszer,
Mi következ' ebből? Mi is halunk ezzel.
De kiszáradnak majd a kutak,
És elalusznak majd a fáklyák,
S megtérnek majd, megindulnak,
Azok, akik szemmel látják.
De rájövünk, hogy újra
Kihúnynak a fények,
S felvágunk pár eret,
Míg angyalok zenélnek.
Visszarepítlek egy percre,
Hol kölyökkorunk végtelenje
Bőszön itta, vadul ette
Az életet, és nem volt este,
Csak tombolt, ábrándokkal tellett,
Most rombol, ármánnyal van tele
A decemberi reggel.
Így élünk, nincs minden rendben,
Agyunk, idegünk szétesett,
A nyers világunk tönkretette,
Már mindnek mérgező a lelke.
Szikrázva elnézzük a régi nemzedéket,
Irigység lángja gyúl fajtáink szemgödrében,
Hogy tüskés fű nem nyomja vastag talpunk alját,
Mert elődjeink mohón a bolygónkat felfalták.
Hagyják,
Hogy tűnjön el a mosoly
Szájunkról, mint egy pattanás:
Általuk lesz szennyes porlé
A tiszta hóból, mocskos bagázs.
A fényből nyernek tiszta képet,
A mi világunk széjjeltépte,
Fehér fátyol, egy ökörnyál
Egy csorba árok oltalmán.
A sötét füstön által megyünk,
Megvakítja majdnem szemünk,
Szörnyű szénszag! Szítja szórja, a széllel szemben szerteszórja
Egy kissrác, aki szépen szólva
Sírását már rég megszokta,
Vajúdik - szokatlan szép szólam,
Egyszóval:
Szeme szikrázik a hóban.
(Én szóltam), hogy átkozódó szókat
Hint, villámokat szórva,
Felette a felleg felég,
S elnyeli a végtelenség.
Sóvár lelkünk elrejtettük,
Merülünk, de hoztunk töltőt,
Fehér kalap, fekete öltöny, sötétedünk,
Kettétörtünk;
Jó az nekünk, még ha törött
Szívünk már sok szilánk között,
Srácok? Hozott valaki szikét?
Szétvágjuk, összevarrjuk, és kész.
Mi már, ha a Hold lemerül,
Megyünk, sokunkban ott rejlik
A vérszomj. De új sorsot már nem kezdhetünk,
Mert megüti fülünket a végszó.
És hogyha a reggel derül,
Emlékszünk, hogy széjjelszedtük,
Ami rohadt fontos nekünk,
De róla álmodni sem mertünk...
A banda kilógott a térre,
Hogy haverokkal összeférjen,
Mi csak ülünk csendességben,
Éltünk az övékig nem ér fel.
De mire várunk? - kérdem én,
Hogyha évek óta ez megy?
Egy álcázottabb életért
Vállaljuk, de szebb egyáltalán nem lesz.
Nekik persze oly' könnyen ment,
Ők nem törtek ki könnyekben,
Ők tudták azt, hogy mi a játék, ezért éltek könnyebben.
A kitartás, az erő megvolt,
Ma nincs hatás, az előbb megholt,
Most azonban homály minden... ki kell törnünk végre innen...
Hogy mindenestől érezzük át
Azt, amit nem érezhet más,
Hiányzik az, mik elmúltak,
- Csak egy elsöpört generáció tudja.
Átéljük majd újra s újra,
Mi a tenger mélyén fullad,
Fáklyáinknak lángja gyúllad,
S tiszta víz indul a kútba.
Adjatok még ebből örökké és újra,
Ezt visszük majd minden magunkkal az útra.
Metánból lesz benzin. De belőlünk így mi lesz?
Nem tudjuk; nincs köze ehhez már senkinek;
Kevés, viszont nem sok, hogy elpusztul a rendszer,
Mit tegyünk ez ellen? Mi is veszünk egyszer.
Lángol majd a pallos ujjbegyeink alatt,
A szél elhordja lángcsóváit, amerre csak szalad,
És fellobban a füsttel hamva, mikor ránkszakad a kora hajnal,
Érzed, hogy téged is fojt a ráció?
A mi hibánk, hogy elcsesztük a generációnk...
2020.12.21
