Miért éppen mi ketten?

II. Barátok

Egyik nap a törzshelyünkön, egy kis pékségben ültünk, vártunk a rendelésünkre, én pedig feltettem azt a kérdést, ami régóta kikívánkozott belőlem.

-Mit láttál meg bennem, ami miatt elkezdtél zakla-, akarom mondani ismerkedni? - Eric pár pillanatig gondolkodva meredt maga elé, aztán felemelte a karjait, és válaszolt.

-Azt a lányt, akit már azzal felidegesítek, ha levegőt veszek - vigyorgott rám, belőlem pedig akaratlanul is kitört a nevetés.

-Hát ez végülis igaz, de komolyan tudnál venni, csak egy kicsit? Tudom, hogy számodra ez nagyon megerőltető, de a kedvemért kérlek próbáld meg - rebegtettem meg a szempilláimat, bár a gúnyos mosolyomat nem tudtam elrejteni.

-Hát, ha ilyen szépen kéred, akkor tehetek egy kísérletet - mosolygott kegyesen. Egyszerre röhögtünk fel, amitől én már egészen elszoktam, de Eric társaságában néha előfordult, hogy megtörtem. Csak néha, és egyértelműen azért, mert ő a legidiótább srác, akivel találkoztam. - Először kedvesnek tűntél, mert nem kezdtél nyafogni a műkörmöd meg a 60. hajszálad elgördülése miatt. Ebben óriásit tévedtem, úgy tűnik a megítélőképes- Szúrós szemmel néztem rá, jelezve, hogy a testi épsége érdekében ne folytassa a mondatot. - Szóval tetszett az, hogy nem vagy egy tizenkettő egy tucat csaj, van benned eredetiség - vonogatta a vállát, és meglepve vettem észre, hogy zavarban volt. Ez ismertségünk alatt szinte soha nem fordult elő, fordítva szokott megtörténni. Kárörvendően vigyorodtam el, aztán szóvá is tettem a dolgot.

-Nahát, csak nem jöttél zavarba? - Semmi válasz. Ez tényleg szokatlan. Vártam egy darabig, de soha nem a türelmemről voltam híres, úgyhogy pár perc múlva áthajoltam az asztalon, és meglengettem a szeme előtt a kezemet. Eric továbbra is bambán meredt ki a fejéből, távolabb látott az ujjaimon. Újra próbálkoztam, és megráztam a vállainál fogva. Úgy pillantott fel rám, mint aki valami hosszú álomból ébredt fel.

-Mi a bajod? Minek ráztál meg? - Olyan volt, mint egy nyafogós kisgyerek.

-Visszahoztalak a Föld nevű bolygóra - forgattam meg a szemeimet.

-Ja, tényleg. Szóval hol is tartottunk?

-Ott, hogy elpirultál, amikor megkérdeztem, miért találtál méltónak becses személyed megismeréséhez - magyaráztam neki kissé kárörvendően.

-Ó, igen. Eszembe jutott az, amikor beléd futottam. Számomra elég kínos volt, megmondom őszintén. Aztán egész egyszerűen ignoráltalak - vigyorgott rám látszólag teljesen flegmán. Ezzel úgy tett, mintha nem lenne semmi gondja, mintha nem lenne félig árva, mintha nem zavarná az, hogy minden nap egyre rosszabb lesz a kapcsolata az osztályával. Soha nem értettem, hogy csinálja, és most, két hónap ismertség után sem értettem. Bosszantó, mint olyan sok minden más ebben a srácban. Titokzatos, közben mégis könnyen kiismerhető, nem izgatja semmi, olyan szarkasztikus, hogy néha én is ledöbbenek rajta, ám ez csak álca az igazi érzései elrejtésére, közvetlen, de mégis teljesen elzárkózott, látszólag szívesen barátkozik, valójában azonban senkiben nem tud megbízni.
Az anyja halála nagyon megrázta, bár ő próbálja nem kimutatni. Az együtt töltött idő alatt megtanultam róla egy s mást, így például ismertem a reakcióit, és hogy ezekkel mit szándékozik palástolni - ugyanis kiváló színész veszett el benne, szemrebbenés nélkül hazudott, mesteri módon rendezte a vonásait. Mint például most. Látszott rajta, hogy még mindig nem tért vissza teljesen a jelenbe, a mosolya erőltetett, szemei néha a semmibe bámultak. Kíváncsi lettem volna, hogy min gondolkozik ennyire, de inkább arra jutottam, úgyis elmondja, ha akarja.

Ezután sok szóváltás nem történt közöttünk. A szendvicsünk bepusztítása után nem maradtunk sokáig a pékségben, inkább másik kedvenc elfoglaltságunknak, a városjárásnak hódoltunk. Eric megismerése előtt egyedül bóklásztam a keskeny sikátorokban, vagy a kertváros felé zöld helyek után kutatva, és a fiúval is nagyjából ugyanezt csináltuk, annyi különbséggel, hogy közben mindig veszekedtünk egy kiadósat. Az idő ilyenkor észrevétlenül repült el mellettünk, a bejárt útra sem figyeltünk igazán eközben.

A mai alkalom azonban más volt. Csendesen sétáltunk egymás mellett, Eric a láthatólag a gondolataiba temetkezett, én pedig azon agyaltam, hogy mi lehet a baja. Nem volt szokása ilyen sokáig csendbe burkolózni, jobb szerette felhúzni az agyam, vagy vitatkozni a legutóbbi filmről, amit közösen láttunk. Néha felé pillantottam, de ő rám se hederített, csak ment előre, én meg utána. Egy eldugott, nem túl ismert parkhoz érve végre megállt, és rám nézett. Szemében most nem csillogott az állandó pimaszság, szája sem húzódott gunyoros vigyorra, sőt, egészen komoly volt az ábrázata. Ez megijesztett, és egyre jobban kezdtem aggódni érte. Ő továbbra is engem bámult, de nem tűnt úgy, hogy bármit tervezne csinálni ezen kívül.

-Figyelj Eric. Ma egész délután olyan szokatlanul viselkedtél. Mi a bajod? - Még én is meglepődtem azon, hogy mennyire kétségbeesetten jeleltem ezt el neki, de pillanatnyilag nem érdekelt. Tényleg aggódtam érte. Ő felvonta a szemöldökét, aztán intett egyet, mutatva, hogy menjek be a parkba. Engedelmesen elindultam, mögülem rövidesen meghallottam az ő lépteit is. Egy messzebbi, fa alatti padhoz ültem le, Eric mellém.

-Szóval? Mi van veled ma? - A fiú a kérdésemre nem válaszolt rögtön, ami megint csak furcsa volt tőle, neki előbb járt a keze, mint az agya. Végül lassan felemelte a kezeit, aztán megfontoltan elkezdett jelelni.

-Ma van anyu halálának 2. évfordulója. A... A temető nincs messze innen - kezei megremegtek a mondat közben, a szemei pedig elhomályosodtak. - Én... Sajnálom, ha megijesztettelek. Még mindig nem tudom elég jól kezelni ezt.

Hirtelen ötlettől vezérelve szorosan átöleltem csontos és széles vállait, hagytam, hogy arcát a farmerdzsekimbe fúrja, hogy telekönnyezze az ingemet. Teste megremegett a karjaim alatt, én pedig megnyugtatóan simogattam a hátát. Keserves fájdalom üvöltött minden tagjából, szaggatott légzése néha-néha elcsuklott. Nem voltam jó mások vigasztalásában, tapasztalatom sem igazán volt benne, és igazából totálisan lesokkolódtam, sőt egyenesen megrémültem, de próbáltam erősnek tűnni, olyannak, akire lehet támaszkodni, akinek lehet a vállán sírni. Végülis egy barátnak ez a dolga, nem?

Amikor alábbhagyott a szipogása, és az arca sem volt annyira feldagadva a sok sírástól, megkockáztattam egy kérdést.

-Tudom, hogy most valószínűleg nem vagy még olyan állapotban, de szeretnéd, hogy elkísérjelek anyukád sírjához? - Eric szemei tágra nyíltak a meglepetéstől, aztán újra megteltek könnyekkel, miközben hevesen bólintott.

-Köszönöm. Mehetnénk most? - Kezei remegtek, miközben ezt eljelelte, én pedig szinte azonnal felpattantam, magammal húzva őt is. Nem kellett nekem indok, ha ő úgy érezte, hogy menni fog, akkor nekem csak támogatnom kell ebben. Eltűnt az összes feléje táplált dühöm, és csak annyit szerettem volna, hogy érezze, nincs egyedül. Szerettem volna olyan barátja lenni, akiben megbízhat, aki több egy havernál, aki csak arra jó, hogy az agyát húzza. Azt akartam, hogy a barátjának tartson, és én legyek az első ember, akihez segítségért fordul, aki együtt örül és együtt sír vele. Nem tudtam volna megmondani, hogy miért, vagy mikor lett ilyen fontos számomra ez a srác, valahogy olyannak tűnt a mi kapcsolatunk, mintha ezer éve ismernénk egymást, ez pedig addig a napig nem tűnt fel. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem zavart, sőt...