Miért éppen mi ketten?

IV. Múltbéli fájdalom

Szóval azt mondtam, hogy nem lesz durva ez a könyv, but here i am, ki kell raknom a jelzést, miszerint ebben a rész vért és önbántalmazást találsz. Kérlek, ha nem bírod az ilyen típusú tartalmat, akkor hagyd ki ezt a fejezetet! Valószínűleg a következőben említő jelleggel amúgy is benne lesznek a történések :)

Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, a gondolataim, mint valami vég nélküli, összekuszálódott gombolyag, a szemeim viszont fáradtak, és egyre ritkábban nyitódtak fel. A szívem úgy zakatolt, hogy félő, ki talál ugrani a helyéről. Idegen érzés volt, mert bár könnyen begurultam, felizgatni csak nehezen lehetett, példának okáért a kedvenc bandámmal, a retró kategóriába tartozó Linkin Parkkal, vagy a természetvédelemmel, ezeken kívül nem is igazán jöttem lázba semmitől. Most azonban nagyon úgy tűnt, hogy totálisan rágörcsöltem Ericre meg a hülye döntésére, amit reggel óta nem bírt meghozni. El akartam menekülni az álmaimba, hátha ott megnyugvásra találok háborgó érzelmeim elől. Nagy nehezen, több óra próbálkozás után sikerült csak a sötét semmiben való elmerülés, amivel minden álmom kezdődött. Bárcsak beteljesült volna a reményem, és nyugodt lett volna az az éjszaka....

Álmaim gyakori színhelyén, a régi lakásunkon találtam magam, de ez még nem jelentett semmit. Sokszor meg nem történt eseményekkel álmodtam itt, néha csak a kezdő helyszín volt ez, máskor pedig, ahogy a mostani alkalommal is, egy emlék tért vissza. Csak akkor lett egyértelmű számomra, hogy utóbbi esetről van szó, amikor megszólaltam. A hangom vékony volt és magas, kislányos.

-Apa! - Legszívesebben összeszorítottam volna a szemeimet, nem akartam újra átélni semmilyen emléket, ami apához és a múltamhoz kapcsolódik. De sajnos nem én irányítottam az álombéli testemet, a események pedig megállíthatatlanul mentek tovább, fájdalmat hozva magukkal. Utáltam álmodni, fel akartam ébredni, nem akartam ezt még egyszer átélni. Bőven elég volt akkor és ott, a sebeim felszakítása pedig a lehető legrosszabb lehetőség az önbántalmazásra.

Megjelent előttem apa alakja, pedig én tényleg próbáltam összeszorítani a szemeimet. Széles mosoly ült az arcán, az a jól ismert, játékos fajta, ami már majdnem nevetésbe hajlik. Apa sokat nevetett, és ha nem, akkor is mosolygott. A vidámsága ragályos volt, nem lehetett mellette szomorúnak lenni, egyszerűen már attól jobb kedved lett, ha rá néztél.
Egy mozdulattal a nyakába kapott, ami alapján arra tippeltem, az emlék 5-6 éves koromból van, abban az időben vett mindig a hátára. Szép és boldog idő volt az, egyedül anya hiánya árnyékolta be. Amikor 3 éves voltam, egyszerűen elhagyott minket, ami elindította a végzetes események láncolatát, ami miatt túlzottan hamar véget ért a gyerekkorom, és egyik napról a másikra kellett felnőnöm, ami aztán az egész életem alakulására hatással lett. Akkor azonban még, amikor ilyen kicsi voltam, apa szeretett, ezért vállalta a nevelésemet egyedül.

Sorozatosan váltották egymást az apával töltött évek kedves, és pont emiatt szívfacsaró képei, bennem pedig minden egyes, gondosan eltemetett emlék kiásásával nőtt a fájdalom. Akkor annyira szívesen levetettem volna a hozzám nőtt, biztonságos álarcomat, engedtem volna ki a régóta benntartott könnyeimet, csak egy kicsit fellélegezni a napok által rám pakolt súlyok és gondok alól, amim fogva tartottak, és nem szabadulhattam tőlük. De az álom könyörtelenül folytatódott tovább.

Annál a napnál állapodott meg a sok egymást váltó, kusza kép, amikor megpecsételődött minden. Visszavonhatatlanul. Most már kívülről láttam magamat, ami még szörnyűbb volt. Mindig így volt, akárhányszor játszódott le a fejemben ez a nap. Így jobban fájt.

Teljesen átlagos nap volt. Vonattal érkeztem haza, mert akkor már suliba jártam, ami, ahol mi laktunk, nem volt, szóval be kellett utaznom a közeli nagyvárosba minden nap. Apa az állomáson várt rám, mint mindig, mosolygott, és bár akkor nem láttam, szemei könnytől csillogtak, sütött belőlük a megbánás és a sajnálat. Úgy jött elém, hogy már tudta, mit fog tenni aznap. Akárhányszor emlékeztem erre vissza, nem tudtam felfogni, hogy miért nem akkor tette meg, amikor egyedül volt. Miért kellett traumatizálnia engem azzal, hogy látnom kellett, ahogy meghal? Ennél rosszabb dolgot nem is tehetett volna egy vidám, tízéves lánnyal, akinek nincs más családtagja, biztos pontja, az apján kívül.
Aztán megtörtént. Minden egyes alkalommal hirtelen ér, mintha újra ott lennék, mintha nem tudnám, hogy a vonat elé veti magát, mint a kedvenc költője, József Attila. Pedig annyiszor láttam már, hogy a vonat indulási helyét, és a pontos időt is tudtam.

Üvöltve ébredtem fel. Az egész testem tocsogott az izzadságban, a takaróm rám csavarodott és tapadt, de nem is foglalkoztam ezzel. Az arcomról folyamatosan csorogtak le a kis patakok, a levegő pedig mintha félúton falba ütközne, nem jutott el rendesen a tüdőmig. Fájt minden mozdulat, a létezés, a gondolkodás, de legfőképp az emlékezés. Miért nem tudok csak egyszerűen felejteni?! Az sokkal könnyebb és nem fáj, mert nem emlékszem arra, miért kéne kínt éreznem.

Rekedtségbe fulladt kétségbeesett kiáltásom, zihálva kapkodtam életmentő levegőért, csak tudnám, hogy miért. A, halál is egyszerűbb lenne, nem? Elmúlna minden egy mélyebb vágástól, vagy egy ugrástól, a rémület, a bűntudat, a kín, a gondjaim, véget érne végre a szenvedésem. Komolyan megfordult a fejemben, hogy fogom magam, aztán kiugrom az ablakon. Annyira feszítette a mellkasomat a sok ki nem mondott szó, ki nem engedett feszültség, könny, meg nem tett cselekedet, elmulasztott lehetőség, hogy már a feladás is jobb megoldásnak tűnt a folytatásnál. Mégis, talán ami a legjobban fájt, az az volt, hogy nem kellettem senkinek. Mindenki elfordult tőlem, senkit nem érdekelt, még a tulajdon szüleimet sem, hogy mi lesz velem. Senki sem szeretett, csak egy kitaszított árva vagyok, akinek semmire sincs pénze a leszükségesebbeken kívül, aki annyira számkivetett, hogy már sajnálni sem lehet, csak újból meg újból belerúgni, hadd fájjon még jobban neki! Elhagytak azért, mert mertem létezni, mert senkinek nem kell egy ilyen haszontalan kolonc, igaz?!

Dühösen szorítottam ökölbe a kezemet, és szívesen betörtem volna a saját orromat. Már csak ezért sem fogom feladni, még mit nem! Hogy kárörvendően vihoghassanak rajtam, 'látod, eddig bírta a gyenge férge, úgy kell neki'? Abból nem kapnak!

Határozottan letöröltem a félig arcomra száradt könnyeimet, és  felkeltem az ágyamból. A fürdőszobába mentem. Emlékeztetni akartam magam, egy örökre belémégő jellel, hogy soha ne merészeljem feladni. A borotvát kotortam elő, és amint meghallottam a berregését, még biztosabb lettem a dolgomban. Egy csíkot húztam a karomon, csak felületesen, elégedetten nézve a penge mentén kibuggyanó vért. Kissé azért felfordult a gyomrom a látványtól, de muszáj volt, a bennem lüktető érzés legalábbis ezt súgta. Kicsit mélyebbre vágtam, nem sokkal, mert nem szándékoztam megölni magam. Azzal persze nem számoltam, hogy konkrétan én vagyok a legszerencsétlenebb ember, akit a hátán hordott a Föld.

A borotva megcsúszott, beljebb annál, mint amennyire szerettem volna, beljebb annál a mélységnél, ami még  nem halálos. Olyan mértékű fájdalom futott át rajtam, amit nem is szabadott volna megéreznem. Ez szinte azonnal megszűnt, ami még rosszabb volt a kínnál, mert ezzel jelezte az agyam, hogy rohadtul közel vagyok a halálhoz. Eszméletem utolsó pillanataiban  remegő kezekkel tárcsáztam  mentőket.