Miért éppen mi ketten?

V. Hiba

Amióta megérkeztem a kórházba, a szívem olyan hevesen kalapált, mintha feltett szándéka lenne kiugrani a helyéről. Az idegeim már órák óta pattanásig feszültek, az agyam helyén pedig ezer meg ezer gondolat kavargott eszeveszettül. Egyiket sem értettem teljesen, de az egész egy nagy massza volt, egyetlen mondanivalóval: az én hibám. Amióta felhívtak, hogy Vanessa kórházba került, folyamatosan ez zakatolt bennem. Egyre több indokot találtam, ami erre engedett következtetni, na meg nem kell túl sok ész ahhoz, hogy ezt megállapítsam. Hiszen én voltam az az idióta, aki azt mondta, nem akar közeli barátságba kerülni vele.

Visszagondolva ennél nagyobb hülyeséget nem is csinálhattam volna egy szeretetre és bizalomra szomjazó lánnyal, akinek nincs senkije. Aki ráadásul mellettem volt akkor, amikor leginkább szükségem volt támogatásra, aki csak annyit akart, hogy kölcsönösen megbízzunk egymásban, és átlépjük a felszínes haveri szintet, valami mélyebb, igazabb kapcsolatba kerüljünk.

És most ez a valaki lehetséges, hogy meghalt. Miattam.

Szívesen bemostam volna magamnak egyet, de mivel soha nem az erőmről voltam híres, nem tudtam volna éreztetni magammal azt a fájdalmat, ami elfeledteti a mostanit. Vagy azt, amit Vanessa érzett miattam. Nem hiszem el, hogy ennyire önző voltam! Semmire nem gondoltam, csak a büszkeségemre, és, bevallom, féltem megbízni a lányban. Ezt a kártyát régen eljátszották áruló barátaim, ezért amikor Vanessa próbált közeledni hozzám, automatikusan tüskéket növesztettem, és nagyképűségem mögé rejtőztem, mint mindig. Azt hittem, hogy most is beválik a módszer, elhidegül tőlem, vagy marad a felszínes kapcsolatnál, de... Ő már az első pillanattól különbözött másoktól. Neki is voltak tüskéi, több és régebbi, mint nekem, a  jól kifejlesztett és teljesen hozzánőtt szarkazmusa, a gunyorossága, a ridegsége... Mind egy-egy védekezés volt az emberek ellen, félig-meddig tudatosan.

Hogy miért nyílt meg éppen nekem, nagyon jó kérdés. Hiszen nem tettem vagy mondtam semmi olyat, amitől kedvelhető lettem volna, egyszerűen ráakaszkodtam, mert sorstárs volt. Nem az volt a célom, hogy közel kerüljünk egymáshoz, sőt, eszembe sem jutott, hogy ez megtörténhet. Egyszerűen csak a csalódásaim ellenére sem tudtam társaság nélkül élni. Szükségesnek éreztem valaki jelenlétét, egy gyenge köteléket valakihez, ami bármikor megszakadhat, de amíg van, elfeledteti velem a magányomat.

Mikor lettem ilyen önző?

Még most, Vanessa kórterme előtt várakozva sem vagyok képes önös érdekeimen és céljaimon kívül másra gondolni?! Minden a hülye döntéseim meg az idióta dolgok, amiket mondtam neki, miatt történt! Ha nem piócáskodtam volna Vanessán, nem feküdne most itt, nem kéne élet és halál között lebegnie. Kellett nekem szóba állni vele! Tudhatnám már, hogy bármit is csinálok, az rosszul fog elsülni.

A szemeim már fájtak, annyira mereven szuggeráltam az ajtót, hogy varázslatos módon kisétáljon rajta egészségesen a lány. Nem akarok rá barátként gondolni, mert ő nagyon nem érdemel meg egy olyan idiótát, aki csak a halálba sodorja, mint amilyen én vagyok. Ő a legcsodásabb ember anya mellett, akit valaha megismertem, és mindkettejük sokkal jobban járt volna nélkülem. Én mindent csak elrontok, egy kolonc vagyok mindenki nyakán, egy haszontalan és balszerencsét hozó hülye, akit jobb elkerülni, ha élni szeretnél. Legalábbis apa így gondolta, amikor beiratott ebbe a suliba, és bedugott a koleszba. Jobb is ott nekem, nem tudok senkiben sem kárt okozni.

Arra ocsúdtam fel, hogy hevesen ráz a sírás, a szemeim pedig nagyon szeretnének folyékonnyá válni és kifolyni a helyükről. Az egész arcom vizes volt sós könnyeimtől, és valószínűleg elég hangosan is bőgtem, most mégsem érdekelt. Bocsánat, gondoltam, és talán akaratlanul a szám is formálta a szót, nem tudom. Bocsáss meg, hogy nem tudtam elköszönni, vagy azt mondani, a legnagyobb megtiszteltetés volna az, ha barátok lehetnénk. Sajnos nem lehet, és ennek távolról sem te vagy az oka. Ó, dehogy, te tökéletes és még annál is jobb barát vagy, akinél aligha kívánhatnék megértőbbet, támogatóbbat, szeretőbbet. Nem, a hiba, méghozzá a fatális én vagyok a képben. Minden az én hibám, hiszen én magam is egy vagyok. Ha nem ismertél volna meg, most pont olyan nyugodtan élnéd békés életed, mint előttem, nem tört volna össze még jobban az amúgy is segítségre, javításra szoruló szíved, és a legfontosabb: nem lennél halálközelben. Ha nem haltál már meg. Tudod, ezt a gondolatot nem igazán tudom, és nem is akarom feldolgozni, szóval maradjunk annál, hogy élsz, oké? Mert biztos, hogy élsz, ugye? Te nem halhatsz meg! Nekem kéne inkább eltűnnöm erről a világról. De te semmiképpen sem távozhatsz el! Hiszen vannak álmaid, és sokkal jobb halált érdemelsz annál, mint hogy miattam öngyilkos legyél. Neked nagymamaként, szép hosszú életet magad mögött tudva kell örökre elaludnod. Szóval kérlek, ne halj meg, oké? Megígéred? Én is ígérek valamit. Ha megbizonyosodtam róla, hogy túl fogod élni, örökre eltűnök. Így nem veszélyeztetlek, és te élhetsz tovább békében. Én soha nem felejtelek el, ez biztos. Te voltál az első, akiben igazán megbízhattam, akit igazán közel éreztem magamhoz, aki megértett.

Szóval kérlek, élj tovább, gondoltam. Le kéne ezt írni. Tényleg így gondolom, az lesz a legbiztonságosabb, ha eltűnök Vanessa közeléből. Azt viszont tudnom kell, hogy jól van-e, és ha kell, egész nap itt leszek mellette, amíg fel nem ébred. Csak engednének már be!

Mintha varázsszóra nyílt volna ki az ajtó, és kijött rajta az orvos. Kedves arca volt és megnyugtató kisugárzása. Odalépett hozzám, és kérdezett valamit, mire én gyorsan előkaptam a telefonomat, és elkezdtem gépelni. Üzenetem befejeztével az orvos orra alá dugtam a képernyőt.
Elnézést, siket vagyok.
A férfi bólintott egyet, aztán kicsit bizonytalanul, de gyakorlatiasan elkezdett jelelni.

-Szerencsére tudok jelnyelven. Maga a bent fekvő kisasszony barátja?

-Valami olyasmi, igen. Él még? - kérdeztem, mert egyszerűen nem tudtam már bent tartani. Olyan gyorsan és indulatosan jeleltem, mintha így akarnám kiengedni a bennem felgyülemlett feszültséget. Az orvos megértően nézett rám, gondolom, sokszor találkozott az enyémhez hasonló kérdésekkel és reakciókkal.

-Ha pár perc múlva érnek ki a mentők, valószínűleg késő lett volna. Most már túl van az életveszélyen, és összevarrtuk a sebét is. Csak tudnám, hogy ha öngyilkos akart lenni, miért hívta ki mégis a mentőket? Elég régimódi módszer ez, lehet, hogy megijedt a fájdalomtól, és... - harapta el a mondat végét, amikor rájött, hogy még mindig jelel. Olyan megkönnyebbülés futott végig rajtam, hogy nem is tudtam tovább megállni a lábamon. Visszaroskadtam a székre, és ismét megeredtek a könnyeim. Több órás görcsös aggodalom és bűntudat zuhant le a vállamról, amik most kimosódtak belőlem a könnyeimmel együtt.

Miután lecsillapodott a sírásom, újra a férfire néztem, aki türelmesen és kicsit atyáskodóan várt rám, aztán feltettem egy rövid kérdést:

-Be lehet menni hozzá?