Miért éppen mi ketten?

VII. Amíg el nem veszik

A gondolataim úgy kavarogtak a fejemben, mint a körök a vízben, miután beledobtál egy követ. Általában a tettek embere vagyok, nem szeretek sokat agyalni a dolgokon, és nem is szoktam, de most, hogy a kórházban kell feküdnöm, és alig tudom megmozdítani a tagjaimat, nem tudok mást csinálni ezen meg az alváson kívül. Egyik sincs számomra a legizgalmasabb időtöltések listáján, maximum annyi az előnyös előbbiben, hogy végre normális ideig alszom, és egyre kevésbé karikás a szemem.

Persze néha Eric benéz hozzám, és olyankor sokáig beszélgetünk, hoz nekem valami ehetőt, és egy kicsit megjárat, de a napjaim nagy részét kénytelen vagyok egyedül tölteni. A nyomasztó csendben pedig inkább tekerem fel az egyébként lehalkított gondolataim hangerejét, mint hogy megsüketítsen az üvöltő csend. Gyűlölöm ezt a fajtáját a csendnek. Ez inkább teher, semmint nyugalom, és ezt én, a durva antiszoc mondom, ami nagy szó.

Jó, sokszor csak bámulom a karomon lévő bazinagy vágást, amitől minden egyes alkalommal hányinger fog el, de közben mágnesként vonzza a tekintetemet. Általában ilyenkor is mindig spekulálásnál kötök ki, szóval végül is mindegy.
Ami egyébként borzasztóan nyomasztó ebben a kórteremben, hogy nincs rajta egy nyamvadt ablak sem. Csak egy elvileg megnyugtató, gyakorlatilag viszont visszataszító és idegesítő, halvány mentazöld színű kocka. Fertőtlenítőszaggal megspékelve. Nem hiszem el, hogy ennyi idő után sem esett le az orvosoknak, éppen az ellenkezőjét érik el ezekkel a könyvekben csillapító és gyógyító hatású színekkel... Hiába túlfejlett ez az évszázad, valahogy az ilyen nyilvánvaló tények nem jutnak el az agyukba.

A másik meg a kajának csak jóindulattal nevezhető moslék! Minden csupa előre elkészített, ami tele van tolva sejt-regeneráló, seb-forrasztó meg vitaminporokkal. Egyszerűen olyan borzasztó az ízük, hogy egy kanál után egész napra elmegy az étvágyam. És akkor a szagáról még nem is beszéltem. A nővérek meg azt hiszik, hogy a sebem miatt nincs étvágyam.

Na, már megint itt tartunk. Szörnyen nyűgös lettem az elmúlt héten, egyedül akkor jön látogatóba belém az életkedv, ha Eric érkezik hozzám. Azokon az órákon kívül semmi nem tud jó kedvre deríteni - mondjuk mi tudna egyébként is? -, és minden apróságra harapok. Komolyan, néha el se hiszem, hogy én vagyok az, aki érzi ezt a folyamatos feszültséget, és nem valami kiállhatatlan idős banya. Mint például a szomszéd tömbház nője. Na, ő szokott így viselkedni.

De ha békén hagynak a gondolataimmal ezek a nyomulós, és borzasztó irritáló nővérek, akkor egész nyugodtan el tudok elmélkedni. Egészen filozofikus és olykor költői gondolatokat tud szülni az unalom.
Például sokat agyalok apán, meg Ericen. Inkább Ericen, mert általában az apával kapcsolatos dolgokat nagy ívben elkerülöm. Múltkor is mi lett a következménye...

Tehát Eric. Bár amikor felébredtem, megígértettem vele, hogy nem fog máshogy kezelni, mégis pont ezt teszi. Persze megértem, én se tudok ugyanúgy ránézni azután, hogy többször is láttam már összetörni, és mindkétszer játszottam bennük valamilyen szerepet, még akkor is, ha nem szándékosan. Ettől függetlenül utálom, hogy amikor a karomra téved a tekintete, a bűntudat és a vádolás könnyei csillannak meg a szemében, vagy hogy óvatosabban fogalmaz, mert nem akar megbántani, és már nem olyan arrogáns, mint amilyen pár hónappal korábban volt. Ez egyrészt természetesen azt jelenti, hogy jobban megbízik bennem, és nem védekezik a nagyképű stílusával, de szerintem leginkább azért csinálja, mert nem akar rosszul szólni hozzám. Ami elképesztően dühítő. Attól még, hogy felvágtam a karomat, nem kell úgy óvni, mint egy tollpihét a széltől, és nem leszek ettől feltétlenül mentálisan instabil. Tudok vigyázni magamra, eddig is tudtam. A szavak pedig régóta nem fognak ki rajtam. Nem ő árva már lassan 7 éve.

Szeretném, ha minden visszatérne a régi kerékvágásba. Annyira jó lenne, ha megint együtt mennénk suliba, ha újra végigdumálnánk az összes szünetet a folyosón, ha ismét ott várna a szokásos asztalunknál ebédidőben, akkor is, ha neki már előbb véget ért az órája. Bármit megadnék azért, hogy még egyszer egymást piszkálgatva, egész végig veszekedve tekeregnénk a városban tanítás után órákig, amíg neki nem kell hazamennie, vagy nekem munkába rohanni.

Most tudom csak igazán átérezni Linkin Park Until It's Gone című dalát, ami pontosan az én helyzetemet írja le. Nem veszed észre azt, hogy valami mennyire fontos neked, amíg nem veszted el az életedből.

Na igen, ilyen és hasonlóan bölcs gondolatok születnek addig, amíg fekszem. Ha legalább zenét hallgathatnék... De nem, elvileg rosszat tenne. Ja, persze. Linkin Park zenéi mindig csak segítettek, gyógyítottak. Én tudom jobban, hogy mi a jó nekem!

Egyébként, bár ezt még nem mondták a szemembe, a csendhez szokott fülem meghallotta az ajtó előtt sutyorgó orvosok diskurzusát, miszerint ez a heg, ha majd végre heg lesz, örökre ott fog maradni, még a speckó regeneráló cuccokkal együtt is, nyilván nem olyan csúnyán, mint amilyen most, de valami biztos marad a karomon a műtét jeleként. Nem hangzik túl biztatóan, jobban örülnék, ha örökre ki tudnám törölni az emlékezetemből azt az éjszakát, de majd csak megoldom valahogy a dolgot. Amúgy is amikor tehetem, minimum könyékig érő inget hordok, meg farmerdzsekit. Még nyáron is. Gyűlölöm az ujjatlan ruhákat, inkább megsülök, csak ne kelljen felvennem azokat az ocsmány rongyokat. Szóval szerintem nem lesz nagy gond.

Ericre visszatérve, eléggé hiányzik olyankor, amikor nincs itt. Szinte mindig. Nem tudom, hogy mikor férkőzött be a szívembe, de most egyedül övé az egész. Nem szerelmi értelemben persze, soha nem tudnám elképzelni azt, hogy bármi intimebb dolgot műveljek vele - vagy akárkivel - az ölelésen kívül. Azt hiszem, ezt hívják aromantikusnak. Hát ja, belém egy fikarcnyi romantika sem szorult.

Pontosítok, azért nem csak övé a szívem, mert kiskedvencemet, Lyricot sem felejthetem el - á, nem látszik, hogy imádok zenét hallgatni -, a kis madárpókkal nagyon jó kis csapatot alkotunk. Most Ericre bíztam a gondozását, úgyhogy már csak miatta szeretnék mihamarabb kikerülni innen, mert be kell valljam, nem bízok meg a barátom állattartási készségeiben. Azt nem élném túl, ha valami baja esne, és még a fiúnak sem bocsátanám meg, akkor se, ha ez azt jelentené, hogy elvesztem az egyetlen embert, akiben meg tudok bízni.
Jó, túloztam. Nem tudnék haragudni rá huzamosabb ideig. De azért ajánlom neki, hogy jól viselje a gondját a kis angyalomnak.

Olyan sok mindenkit elvesztettem már, nem bírnám ki, ha még valakit látnék eltűnni az életemből. Egyszerűen szükségem van valakire, aki mellettem van, törődik azzal, ha nem vagyok a topon, akivel együtt tölthetem a szabadidőmet, aki mellett jól érezhetem magam, aki meg tud nevettetni. Szükségem van Ericre, akkor is, ha ezt nagyon nehéz bevallanom, és tuti, hogy csak ha nagyon úgy kívánja a helyzet, esetleg akkor mondom ezt a szemébe.

Ekkor nyílt ki az ablak.