A Tökéletes Város Fia

I.

A délutáni napfény világította meg a Tökéletes Teaház asztalait, amelyek a megszokottól eltérően üresek voltak, csupán jómagam, néhány vendég és Cannelita, a teaház főnöke volt itt, ki jelenleg valahol a raktárban töltötte el idejét. Ennek a hölgynek nem csupán lakhelyemet köszönhettem, ami ennek az üzletnek a második emelete volt, hanem azt is, hogy megmentett egy olyan sorstól, amelyet nem akartam megkaparintani.
Mivel nem volt sok vendég, ezért nekem sem volt dolgom, így csupán a teázó szimmetriáját (a város bővelkedett ebben, csak mert minden ház erre alapozódott), a teáktól roskadó, fekete szekrényeket tanulmányoztam, ujjaimmal dobolva a kiszolgáló pult tetején.
Sejtettem, hogy a város lakói, a „tökéletesség bálványának" beszédére sietnek, annak ellenére, hogy volt egy bő két óra a kezdésig, de azok, akik oltották magukat a „Tökéletes" szerrel, soha nem késhettek, nem léphettek ki a sorból, nem tolakodhattak és semmi más olyat nem tehetnek, amely nem „tökéletes". Nekik muszáj volt tökéletesnek lenniük, a szer miatt. Ez egy olyan drog volt, amelyből az ember csak akkor tudott szabadulni, ha más segít rajta.
Cannelita és én nem tartottuk be azt a szabályt, hogy beoltsuk magunkat, pontosan e miatt. Ha megtettük volna, ugyanolyan vakok lettünk volna, mint a város. E helyett mi behoztunk egy másik szabályt: Lebukni tilos, színészkedni muszáj!
- Frank kedves, tudnál segíteni? - szólt nekem álnevemen Cannelita a raktárból. Igazi nevemen csupán akkor szólított, amikor kettesben voltunk. Nem vállalhattuk azt a kockázatot, hogy rendes nevemen szólít, hiszen abból a fiúból, aki én voltam csak egy volt a városban. - Kellene néhány címke ezeknek az új dobozoknak. Kifogytam belőlük és nem akarom félbehagynia a számolást e miatt. Ne felejtsd el, vigyél esernyőt, esőt mondanak!
- Rendben, sietek. - egyeztem bele. Pont ekkor hagyta el az üzletet az utolsó vendég.
- Köszönöm, kedvesem! - szólt Cannelita.
Levéve fehér, meseszerű mosolygó maszkomat - ez egy kötelező kiegészítő volt a városban, a tökéletesség egyik jelképe, csupán privát helyen vehettük le - még egy utolsó pillantás erejéig, belelestem az üzlet tükrébe, hogy ruhám biztosan makulátlanul nézzen ki. Egy rossz gyűrődés és a városiak megőrülnek...
A tükörből, egy magasabb, gimnazista fiú nézett vissza, kinek arca és szürke, ködfátyolos tekintete mindig ugyanolyanok voltak: érzelmek nélküli. Egyszerű vágású, kissé zsírosabbnak tűnő (közben állandóan mosta, hogy ne tűnjön ilyennek), étcsokoládé barna haja volt.
A város minden lakójának kötelező volt egyenruhát hordania, és ezt én sem tettem máshogy, ha nem akartam bajt.
Egy fehér inget viseltem, - vörös ingmellénnyel kiegészítve - aminek mandzsettája vörös volt, a rajta lévő, nyakkendővel, és nadrággal együtt. (A lányoknak szoknya járt természetesen)
Végül a teljes ruházatot a lábán lévő, kopogós, fekete cipő, és a fehér (a város vezetőjének második kedvenc színe a vörös után) zokni egészítette ki.
Bal felkarján, egy a ruhájával megegyező vörös színű karszalag ékeskedett, egy nyolcágú („a páros számok a legjobb számok!", állítják a városiak) sárga csillag alakkal, amely a város legfőbb jelképe volt.
Ez a minta nem csak itt jelent meg, hanem szíve feletti kitűzőjén is. Ez volt a város harmadik kötelező kiegészítője, ha ezt, a karszalagot vagy a maszkot elhagyta az ember, hatalmas bajba kerülhetett.
Gyorsam arcomra húztam a maszkot, kezembe vettem egy szatyrot benne esernyővel és lábaimat kapkodva kisiettem a teaházból, az ajtócsengő hangját magam mögött hagyva.
Ismerős, egységes utcákon át vezetett utam.
Az utcák alapvető tulajdonsága a tisztaság, az egységes kinézetű római számjegyekkel ellátott toronyházak, (minél kijjebb haladt az ember a városközponttól, annál magasabbak voltak) centiméterre pontosan, gömb alakra nyírt alacsony fák, szemetesek voltak. Az itt élők - köztük mi is - lakásainak terasza rengeteg ugyanolyan kisebb automatizált kerttel és növényzettel büszkélkedhettet. Ez volt az egyetlen határvonal a között, hogy a városnak van e lelke, vagy sem.
A házak számaihoz hasonlóan, az utcaneveket és az utakat is számok képviselték. Mivel nehéz volt megjegyezni, mi hol van csupán számok alapján, ezért az iskolában még iskolának alsó osztályaiban volt egy olyan óra, ahol csak a város térképét memorizáltuk. Innen is tudtam, hogy a város inkább hasonlít egy hatalmas hópehelyre, mint akármi másra.
A városközponton át vezetett az utam, ahol a mai napon is szerosztásra került sor.
Itt helyezkedett el a legfőbb központ, a doktorok munkahelye és a város vezetőjének, Kleónak tornya, amely úgy emelkedett a város felé, mint egy védő szent, ki próbálva óvni számára kedves gyermekeit.
Régen voltam odafent.
A főtéren egy park helyezkedett el, aminek fő attrakciója az önműködő fényekkel megvilágított szökőkút volt. A park felé egy gömb alakú védő kupola burkolódzott, amikor a szerkezet esőt érzékelt, de most ennek még nyoma sem volt.
Áthaladva itt, megfigyelhettem a város lakosait, ahogyan átveszik a napi adag Tökéletes szerüket. Ezt a szert a város legszélén - még úgy sem voltam biztos abban, hogy mekkora a város pontosan, hogy ismertem térképét, hiszen, mindig egyre nőtt - működő, mindig fejlődő gyárakban készítették. A puszta gondolatától, hogy ezt úgy gyártják, mint egy iparcikket felfordult a gyomrom.
A város lakosainak annyira megszokott volt e szer, hogy olyan történetek terjedtek el, hogyha valaki nem oltja magát, szörnyeteggé válik. Eddig még nem lettem az szerencsémre.
Ezt a szert két doktor osztogatta, és akiket megkérték őket, ott helyben beoltották őket. Csak abból tudtuk, hogy kik doktorok, hogy ők a városban is doktori köpenyükben járkáltak, de ezen kívül pontosan ugyanolyanok voltak, mint egy teljesen normális városi lakos.
Mivel nekünk is átkellett venni a napi adagot (nehogy feltűnjön akárkinek is), már pontosan tudtam, kik váltakoznak két naponként. Legalábbis hangjukból ismertem őket.
Sajnálatomra, azt a doktort, aki hallani akartam, soha nem hallottam. Látni csupán Kleó vasárnapi beszédein láttam, amikor a város jobb kezeként szükséges volt jelenléte, de olyankor is inkább a színfalak mögött bújt el. Tudtam, ha megakarom változtatni ezt a várost, akkor az ő segítsége döntő lehet.
Az emberek miközben a szerre vártak, csupa jó dologról beszélgettek, mint például új növényeikről, új családtagról, szomszédról, a szerről. Itt nem volt senkinek sem problémája, dilemmája. (miért is lett volna?) Miközben a felnőttek cseverésztek e sokatmondó témákról gyerekeik elszórakoztatták magukat játékokkal, feladványokkal.
A kisebb gyerekek játéka volt a leghangosabb, de legegyszerűbb.
Két gyerek ugráló kötelet forgatta és a többiek azon ugrottak át, miközben egy dalt énekeltek ismételve ugyanazt mindaddig, amíg valaki nem érinti meg a kötelet: