A.S.Y.L.U.M

{6}

Rella

Egy hét telt azóta az este óta, amikor Dorian rajtakapott engem. Egy hete nem voltam kint a szobámból a szükségesen kívül, mint például a zuhanyzás vagy az a pár óra amit a közös helyiségben tölthetünk felügyelet alatt. Ami annyit takar, hogy kötelezően be kell mennünk a nagyterembe és eltölteni ott 3 óra hosszát ami alatt megfigyelnek minket. Árgus szemekkel követik minden mozdulatunkat, minden lélegzetvételünket.

Bár a fiú tartotta szavát és tényleg nem buktatott le engem, nem mertem megkockáztatni, hogy még egy alkalommal rám találjon ott. Az rendben van, hogy azt az egy esetet elnézte nekem, de nem lehetek biztos benne, hogy vajon a következőnél is így cselekedett volna.

Fogalmam sincs mi ütött belém amiért már így is vakon megbíztam benne és csak úgy beszéltem neki magamról. Megfogadtam, hogy soha nem csinálok ilyet és mindenkivel a lehető legkevesebb kontaktusba lépek. Ami ezidáig sikerült is.

Talán azért is volt mert még valóban senki nem is próbált velem normális lenni. Itt senkit nem érdekelt bárkinek is a sorsa. Nem foglalkoztak az emberek érzéseivel. Az volt a céljuk, hogy kiöljenek belőlünk minden érzelmet és ne maradjon belőlünk más csak egy lélek nélküli test.

Jen sem volt a szobámban azóta, és én sem az övében, nehogy azzal is csak bajba sodorjam. Neki nem mondtam el annak az okát, hogy miért nem látogathatjuk egymást, csupán annyit, hogy egyedül szeretnék lenni és találkozzunk csak délutánonként amikor a teremben kell lennünk.

Így volt ez most is. A teremben ültünk ami inkább hasonlított egy hatalmas ebédlőre attól eltekintve, hogy itt nem voltak aranyos konyhás nénik a pult mögött akik az aznapi ebédet lapátolják a diákok tányérjára. Nem voltak hangosan nevetgélő és beszélgető tinédzserek akiknek az ebédszünet nyújtotta a felszabadulást egy hosszú unalmas órákkal teli nap után, ahol megbeszélhették a nap történéseit. Nem voltak mosolyok az arcokon. Nem volt élet.

A sokszemélyes asztalok helyett csak régi kopott padok voltak elszórtan a teremben, amelyeket már csak a szentlélek tartott egyben. A hatalmas ablakokon beszűrődő nap fénye megcsillant a plafonról lógó hatalmas csillár gyémántjain és fénnyel borította be az egész helyiséget. Az arany sugarak csak úgy tűztek be az üvegen át, melegítve a bőrömet, mégis idebent, minden szürke és sötét maradt amitől inkább csak a hideg rázott.

Jennel az egyik ablak alatt ültünk csendben a földön míg ő éppen a hajam fonta. Általában ezzel szoktuk magunkat elfoglalni, így nem kell félnünk attól, hogy bárki bármit is kihallgat a beszélgetésünkből. Habár a többi ember elég messze volt tőlünk és nem is törődtek velünk attól még mi nem szerettünk itt kommunikálni. Szerencsére itt csak a körülbelül velünk egy korúak tartózkodtak, mivel több teremben voltunk elosztva nagyjából egyenlő korcsoportok szerint.

A nyugalmat dulakodás zaja zavarta meg a helyiség másik végében. Egyből oda kaptam a fejem és láttam amint beront két ápoló egy orvos kíséretében és a szoba másik végében lévő egyedül ücsörgő lány felé veszik az irányt. Egy szempillantás alatt történt minden. Amint a lány realizálta a helyzetet addigra az orvos már bele is nyomott egy injekciós tűt a nyakába. Az ápolók pedig azonnal a kezükbe fogták és már vitték is kifelé a lányt.

A többi embert ez egy másodpercre sem zökkentette ki az addigi cselekedetéből. Mintha nem is látták volna, hogy mi történt egy perccel ezelőtt. Mintha nem is tudnák hogy mi folyik körülöttük.