A.S.Y.L.U.M

{8}

Rella

„Ne feledd, hogy többé nem vagy egyedül! (Este a megbeszélt helyen, el ne felejtsd!) Dorian."

Háromszor is el kellett olvasnom a kis cetlin lévő üzenetet mire felfogtam, hogy tényleg az van rajta amit látok és nem csak a szemem káprázik.
Rögtön melegség áradt szét bennem ennek hatására. Elárasztott a megkönnyebbülés és rengeteg megmagyarázhatatlan érzés annak a gondolatára, hogy mi van, ha többé tényleg nem vagyok egyedül. Mi van, ha mostmár nem egyedül kell megküzdenem minden akadállyal. Mi van, ha végre küldött valakit a segítségemre a sors. Valakit, aki segít erősnek maradnom és akire néha támaszkodhatok.

Amikor felfogtam, hogy miről is, vagy sokkal inkább kiről is, agyalok éppen, azonnal elvágtam a gondolatmenetet. Elvágtam és fejben, azonnal elhajítottam jó messzire és csak, hogy biztosra menjek még fel is gyújtottam. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire naiv legyek, nem kergethetem magam hiú ábrándokba azzal kapcsolatban, hogy mostantól kezdve minden cukormázas tündérmese lesz. Mert tudom, hogy nem. Az egyetlen dolog, amit eddigi rövid életem során megtapasztaltam, az az, hogy hiába dob eléd az élet egy olyan dolgot, ami elsőre a megváltást jelenti számodra, úgyis lesz valami hátulütője a dolognak. Mindig van. Mert hiába ad az élet, cserébe úgyis elvesz valamit.

Miután helyreraktam magam fejben, rajzolással foglaltam le magam délutánig, ami igazából csak egy pár órát vett igénybe. Ha rajzolok, mindig csak úgy elrepül az idő. Azután, pedig csak arra eszméltem fel, hogy már el is érkezett az idő a következő „kimenőhöz". Tehát ismét útnak indultunk a megszokott terembe, ahol a délutánjainkat szoktuk tölteni, ez is egy olyan megszokott napnak ígérkezett, mint a többi.
Próbáltam leplezni az örömöm, amikor megláttam Jen-t és nem rögtön a nyakába ugrani, pedig legszívesebben azt tettem volna, mert tegnap ugyanebben az időpontban láttam utoljára. Annak pedig már idejét sem tudom, hogy mikor beszélgettünk úgy rendesen négyszemközt. Nekem is nagyon hiányzott, hogy megbeszéljük egymással az érzéseinket, de legfőképp Jen miatt aggódtam, mert úgy gondolom, hogy neki mindig is nagyobb szüksége volt erre, mint nekem. Én mindig inkább magamban rendeztem le a dolgaimat, míg ő sokkal inkább szerette magából kiadni mind azt, ami a fejében kavargott.

Régen nagyon sokat küzdött a szorongással és a depresszióval. Ez az oka annak, hogy itt van. A szülei úgy gondolták, hogy ez a hely fog neki segíteni, legyőzni ezeket a dolgokat. Nos, az én véleményem szerint ennél rosszabb megoldást nem is találhattak volna. És, hogy őszinte legyek, szerintem nem is igazán kerestek ezen kívül másik opciót. Meglátták a helyet és mindenféle utánajárás nélkül már be is hozták Jen-t. Mintha csak a problémát jelentette volna nekik és minél hamarabb meg akartak volna szabadulni a tehertől, amit a betegsége jelentett nekik. Azóta, a nap óta nem is a hallani felőlük semmit.

Nem mondom azt, hogy már nincsenek ilyen problémái Jennek. Továbbra is vannak rosszabb napjai, de ugyanúgy mostanában egyre több jobb is. Azt mondja, sokat segít neki az, hogy itt vagyok én, akinek tényleg bármikor ki tudja adni magából a kétségeit, problémáit, bánatát vagy bármi mást, ami a szívét nyomja. Elmondása alapján ezelőtt nem volt ilyen ember az életében. Szóval szerintem ennyi lenne a megoldás a problémára vagy ez is hozzásegítene a gyógyuláshoz, egy erre megfelelő ember akivel őszintén, bátran beszélhet bármiről. Ehelyett kapott egy elmegyógyintézetet, ami arra törekszik, hogy minél jobban megkeserítse az emberek életét és elérje azt, hogy rettegésben éljünk. Hiába vagyok neki én itt, úgy érzem, egyedül kevés vagyok...

- Minden rendben? – kérdeztem egyből, amikor odaértünk a megszokott kis sarokba, ahol elméletig nem hallani annyira a társalgásunk.

- Persze! Szerinted mennyi az esélye annak, hogy ma át tudok lógni hozzád észrevétlenül?  - suttogta halkan olyannyira, hogy még nekem is kihívást jelentett megérteni.