Életem darabokban

Előző folytatása...

Tehát járunk!

Én és Ő, Ő és én.
Minden lehetséges formában elkezdtünk járni egymással.
Mindez viszonylag gyorsan történt, én természetemhez híven, húztam az agyát, hogy nem értem mire gondol, amikor megkérdezte hogy szintet léphet-e a kapcsolatunk...pedig nagyon is jól tudtam. Csak azt akartam, hogy szenvedjen, legalább egy kicsit azért amit velem tett és kíváncsi voltam meghátrál-e. De nem tette...
Valahol mindig erre vártam, de nagyon nagyon féltem is. Nagyon féltem, de nem csak azért hogy mi lesz, ha szakítunk.
Azért féltem, mert tudtam mi lesz ennek a vele járója, mert ha járunk valakivel, azt meg kell csókolni, át kell ölelni és éreztetni kell vele, hogy szeretjük.
Nekem sosem volt az erősségem az érzelem kimutatás...de, mindent megtettem ami tőlem telt, mert kedveltem őt, de azt nem mondhatom hogy szerettem, mert sosem érettem azt, hogy honnan tudjuk hogyha szeretünk valakit! Lehet hogy ezt érezni kellene? Vagy az agyam súgja meg, hogy:"Szereted!" ? De ha az agy mondja, akkor az már nem is a szívedből jön, és az inkább lesz egy döntés az között, hogy szereted-e vagy sem...
Nekem az ilyen jellegű kérdések számtalan álmatlan éjszakát okoztak már, voltak olyanok, amikre tudtam választ kapni az internet segítségével, de egy ilyen jelleg ügyet, nem bíznék unatkozó 13 éves kislányokra/kisfiúkra és nénikre/bácsikra. Nekem nem elég ha ezt valaki leírja, én érezni akarom! Valahol! Lehet hülyeség, de hiszem hogyha eljön azaz ember, akivel kell érezni fogom és teljes szívemből mondhatom neki, hogy szeretem!
De addig csak az eszemre hallgathatok...
Sajnálom!