Ábrándokba kapaszkodva (PUF)

06. Nyelvtani szabályok

Az elmúlt hetvenöt percben Kolnay telefonja ötször rezzent meg. Amint a percszámláló ugrott előre egyet, megérkezett a hatodik üzenet is Barabástól.

Ezidáig nem volt nehéz figyelmen kívül hagynia ezeket, mert folyamatosan jegyzetelnie kellett. Oroszy Klára, a nyugdíjazás-közeli oktató már a legelső előadáson bejelentette, hogy elméleti kurzusról lévén szó, a megjelenés nem kötelező, ellenben erősen ajánlott, ugyanis semmiféle órán mutatott anyagot nem fog kiadni a kezéből. Úgy vélte, minden jelenlévő értelmes felnőtt, a vizsgára fel tud készülni a kötelező és ajánlott szakirodalmakból is, amelynek listáját természetesen elküldi majd. Valamikor. Talán.

Kolnay tehát kezdetben kíváncsiságból járt be, aztán jókedvből, most, a szorgalmi időszak végéhez vészesen közeledve pedig inkább a pánik elkerülése motiválta. Egyetlen alkalomról sem hiányzott, a jegyzeteiért egyes csoporttársai ölni tudtak volna.

Fél óra volt hátra az előadásból, és nem várt rá ezen kívül több óra. Önálló cikkfeldolgozást kaptak feladatul, a többség még hadakozott a szakszöveggel, de ő már elkészült, az agy és az idegrendszer működéséről szóló jegyzete lényegre törő, mégis alapos és rendezett volt.

Farkasszemet nézett a padon heverő mobiljával – az oktató szeme elől tolltartója takarta el –, aztán mély levegőt vett és felé nyúlt. Feloldotta a képernyőzárat, s megnyitotta a legkorábban kapott SMS-t.

ez az utolso orad, igaz? agy bele mindent <3

Hajszál híja volt, hogy felnevessen. Agy. Mintha megérezte volna a mai óra témáját és szándékosan írta volna rosszul a szót. Persze, tudta, hogy erre semmi esély. Barabás csak hozta a formáját. A szívet látva viszont idétlen mosoly ült ki az arcára.

ide hallom, mijen magas hangon dumal a no. h birod? – állt a második üzenetben.

– Még öt percük van! – hasított a tollsercegés csendjébe az oktató már-már fülsértőnek ható hangja.

Kolnayt már egyáltalán nem zavarta, az elmúlt hetekben hozzászokott, de Barabás alkalomadtán felemlegette a dolgot, mert a félév elején túl sokat panaszkodott neki róla.

remelem meg nem aludtal el. aszt majd velem ;)

Mosolya kiszélesedett. Minden forintot megért az az egérlyuk, amit a szülei támogatásával bérelt. Barabás gyakran járt át hozzá éjszakára.

mar a fele eltelt! meg mindig fura, h nem tartottok szunetet negyvenot percenkent

Barabás egyszerűen képtelen volt megemészteni a tényt, hogy egy-egy kurzus másfél órás, és azt az időtartamot egyesek kibírják evés vagy mosdóba rohangálás nélkül. Kolnay nem érezte magát különlegesnek emiatt, de most elképzelte Barabást a mellette lévő széken ülni, miközben elkínzott tekintettel próbál ellenállni a negyedik, táskájában pihenő szendvicsének, és a szája elé kellett tennie a kezét, hogy ne adjon ki hangot.

mindjart indulok feled. a buszmegnel varlak

A szokásos hely. Barabás be sem akarta tenni a lábát az egyetem területére, pedig senki nem kérdezte volna meg, mi járatban van.

– Kolnay, jól látom, hogy maga elkészült?

– Igen, tanárnő! – fordította képernyővel lefelé a telefont az asztalon. Lebukott volna?

– Nagyszerű! – csapta össze a kezét. – Akkor lássuk az emberi test legcsodálatosabb és legrejtélyesebb részét, az idegrendszert!

A kérdések záporoztak, Kolnay pedig szinte gondolkodás nélkül felelt valamennyire. A központi idegrendszer felosztása? Biztosan viccnek szánta a kérdést. Az agyvelő részei? Kirázta a kisujjából. A tizenkét pár agyideg? Már akkor tudta mindet latinul, amikor elkezdte a középiskolát. A gerincvelő szakaszai? Miről nevezetes a hetedik nyakcsigolya? A gerincvelő afferens és efferens pályái? Mindent tudott.

Az oktató elégedetten bólintott, aztán valószínűleg rájött, hogy tucatnyi más hallgató is van a teremben, mert megigazította orrnyergén divatjamúlt szemüvegért, s a következő kérdést már egy, a terem másik felében ülő lányhoz intézte.

A mobiljáért nyúlt, az utolsó SMS-t akarta elolvasni, de a jól ismert, magas hang ismét őt szólította.

– Kolnay! Menjen már. Ne itt olvasgassa a szerelmes levelét.

A kérdő tekintetek kereszttüzében Kolnay arcszíne paradicsompiros színre váltott. Elrebegett egy köszönömöt, elköszönt, és a hóna alá kapva minden cuccát kiment a teremből. A folyosón elpakolt, felöltözött, a nyakába sálat tekert, a fejére sapkát húzott. Jókedvűen indult a buszmegálló irányába, és végre megnyitotta Barabás legutóbbi üzenetét.

ki fog hulni a meglepetesem mire vege lesz az oradnak :(

Egyszerre értek a megbeszélt helyre. A lámpa sárgás fényében, a szállingózó hóesésben, az utcán kódorgó néhány emberre fittyet hányva, rövid csókot váltottak. A nap első csókja volt ez, fájóan rövid, és csak arra volt jó, hogy általa még többre vágyjanak.

– Milyen meglepetést emlegettél? – tudakolta Kolnay.

– A tél első kürtőskalácsa – tartotta elé Barabás a még meleg édességet. – Fahéjas. Tudom, hogy ez a kedvenced.

Az illat Kolnay orrába férkőzött és hirtelen nem tudta eldönteni, hogy a meghatottsága vagy az éhsége-e a nagyobb.

– Köszi! Életmentő vagy. – Kikapta Barabás kezéből, és beleharapott a cukros finomságba. – Nem hűlt ki – állapította meg elégedetten, miután lenyelte a falatot.

Elindultak hazafelé, karjuk össze-összeért.

– Hogyhogy korábban jöttél? – kérdezte Barabás. Kesztyűt hírből sem ismerő keze a zsebében pihent. – Mégis van szíve a boszorkánynak?

– Ne hívd így! Egyébként igen. Észrevette, hogy unalmamban az SMS-eidet olvasom, szóval elengedett előbb. – Egy nagyobb darabot tört a tésztából és a szájába tömte.

– Elengedett előbb, mert telefonoztál az óráján? – vonta össze a szemöldökét. Sapkája alól kilógó, hullámos hajtincsein megpihent néhány hópehely.

Kolnay bólintott.

– Nem értem – rázta meg a fejét.

– Szerintem látta rajtam, kinek az üzeneteit olvasom. Te is mondtad, hogy minden érzelem kiül az arcomra. Biztos túl boldognak tűntem. Anatómia órán az nem igazán szokás.

– Vagy úgy. Tehát boldoggá tesz, ha írok neked?

Felsóhajtott. Az lett volna a cél, hogy előadások közben Barabás egyáltalán ne írogasson neki, mert elvonja a figyelmét. A telefonját viszont nem akarta kikapcsolni, mert ha az anyja szíve megint rendetlenkedni találna, azon értesítik, és akkor neki azonnal rohannia kell.

– Még boldogabb lennék, ha megtanulnál végre helyesen írni – sandított a mellette sétálóra.

– Így is értettél mindent, nem? – viszonozta a pillantást Barabás.

– Nem az a lényeg! – forgatta meg a szemét.

– Dehogynem! – vágta rá.

– Nem!

– De!

– Nem! – Kolnayban ekkor tudatosult, mi történik. Hálás volt Barabásnak, ugyanakkor összeszorult a mellkasa, amint az egykori közlegényről való emlékek megrohanták elméjét. – A nyelvtani szabályok legalább olyan fontosak, mint a mondanivaló, amit át szeretnél adni. Holnap tartok neked egy gyorstalpalót.

Egy útba eső szemetesbe hajította a kürtőskalács kiürült zacskóját. Barabás már nyúlt a kezéért és összefűzték ujjaikat. A nyílt utcán voltak, de a pocsék közvilágítás gondoskodott róla, hogy senkit ne botránkoztassanak meg.

– Úgysem fogsz tudni rávenni arra, hogy a hülye ékezetekkel szórakozzak. Ezen a nyomógombos telefonon biztos, hogy nem.

– Tudom, Kende. Az ékezetekről már lemondtam – vont vállat. – De rólad nem fogok.

A Kolnay által kezdeményezett csóknak fahéjíze volt.