Ábrándokba kapaszkodva (PUF)

07. Ötezer

A kabátzsebében lévő bankjegyek mintha a bőre alá akartak volna férkőzni, hogy a részévé, hogy eggyé váljanak. Csele számára minden bankó egy csepp méreg volt, amelyet rendszeresen megitattak vele.

Nem akart belőle többet.

Sosem akart belőle, ő mégis minduntalan rászórta, és minden darab, amely lüktető bőrére hullott, az ő mocskos bőrével is érintkezett, ebbe belegondolva pedig legszívesebben addig dörzsölte volna magát körömkefével a zuhany alatt, amíg képes legalább egy kis időre elhinni, hogy lemosta magáról az érintését. Az sem érdekelte volna, ha a durva kefe nyomán félig begyógyult sebei sorra felszakadnak, csak legyen már vége!

Meg volt győződve arról, hogy az érintések, mint elátkozott fantomok, örökre vele maradnak, és hogy nincs semmi ezen a romlott világon, ami képes lenne elfeledtetni az elmúlt idők megpróbáltatásait.

Az újév csípős széllel és faggyal érkezett – Csele nem szerette a telet, nem szerette, ha az időjárás hűen tükrözi a lelkében tomboló sivárságot. A tavaszt várta, a zöldellő természetet, az első hajtásokat, a melegséget a szívében, a nyugalmat, az új kezdet első jelét: a reményt. Ám tudta jól, hogy hosszú még a tél, és az el nem hangzott ígéretek gondolatát is messzire viszi a borzongató szél. Azt mantrázta, még tartania kell magát, még nem omolhat össze, nem adhatja fel.

Feladni – milyen álszent, költői kifejezés ez a választott halálra!

Amikor időről időre úgy érezte, nem bírja tovább; amikor fájt és égette a puszta létezés is, elmerengett azon, mennyire jó volna nem rettegni tovább. Az otthon börtönében számtalan lehetősége lett volna, mégis mindahányszor kudarcot vallott. Gyáva volt meghalni, hát jöjjön, ami jár neki! Újra. És újra. Ameddig csak kell.

Az ajtó elé érve röviden megnyomta a csengőt. A lépcsőházban valamivel kellemesebb hőmérséklet uralkodott, a lábtörlőn állva mégis megborzongott és egy mélyről jövő köhögés tört fel belőle, aznap már sokadjára. Éppen elmúlt az inger, amikor nyílt az ajtó:

– Csabika! – Csónakos széles mosollyal, vidáman fogadta. – Te aztán jól kipirultál! Nem csoda, hogy majdnem olyan csúnyán köhögsz, mint a... – Elhallgatott, s mosolya eltűnt, mintha sosem létezett volna. – Mint ő. Tudod.

Csele torka nem a hideg miatt fájt, nem betegség kényszerítette köhögésre. Ez miatta volt, ahogyan a vastag garbó is a kabátja alatt.

– Mint a Nemecsek – fejezte be a mondatot. Hiába teltek el hosszú évek a közlegényből lett kapitány halála óta, a róla szóló emlékek bár lassacskán megkeseredtek, kissé talán meg is fakultak, eltűnni sosem fognak. A megbánás sötét fellege élete végéig a feje fölött fog lebegni, erre esküdni mert volna. – Hogyne. – Arcizmai nem engedelmeskedtek, ezért csak a fogait szorította össze és a cipője orrát kezdte tanulmányozni.

Nem tudta, mennyi idő telt hallgatással, mindenesetre Csónakos volt az, aki megtörte a múlt sebeitől súlyos némaságot:

– Ne ácsorogj a küszöbön, papuskám, gyere be szépen! – invitálta. Csele megszokásból beljebb lépett, a zár kattant, és csak akkor nézett Csónakos szemébe, amikor ő éppen a kabátját akasztotta a fogasra. – Így ni. Vedd le a bakancsodat is, itt nincs rá szükség – azzal elindult az amerikai konyhás nappali irányába. – Ideje volt már, hogy meglátogass, két hete egy árva szót sem hallottam felőled.

– Ne haragudj, Andris, de nem maradhatok – és már vette is vissza magához a kabátját. Szeme sarkából látta, hogy Csónakos megtorpan.

Azt hitte, nehéz lesz kimondania ezt az egyszerű mondatot, ám a szavak meglepően könnyedén peregtek le ajkáról. Még a hangja sem remegett meg. Valahol, hosszú idő óta először, büszke volt magára.