Ábrándokba kapaszkodva (PUF)

02. Felszínre kerül

Két hónap telt el az első kávézói találkozásuk óta.

Boka álmában sem gondolta volna, hogy Dezsőt ennyire megviselte Nemecsek halála. Mármint, persze, őt is a depresszió legmélyebb bugyraiból rángatták ki, mert Ernő volt a legjobb barátja, és apró darabokra szakadt a lelke, amikor őmellette végleg elaludt, de Dezső nem állt hozzá annyira közel. Igazából egyik Pál utcaihoz sem. Talán Csónakossal beszélgetett a legtöbbet; külső szemlélőként bárki közeli barátokként aposztrofálta volna őket, de Boka tudta, hogy sosem magukról beszéltek. Iskola, dolgozatok, grund. Ennyi volt bennük a közös, ezekről társalogtak.

Boka elkeserítőnek találta, hogy most, öt és fél évvel később, ő is csak ehhez a nevetségesen kevés témához nyúlhat, holott a grund is ingoványos talaj, könnyű arról Nemecsekre terelni a szót.

Sőt rendszerint meg sem kellett szólalnia, ugyanis Dezső elméjét valósággal kitöltötték a szőkéről való képek. Emlékek, káprázatok, sosemvolt, boldog pillanatok.

Most is vázlatfüzete fölé hajolt, Ernő szájának ívét rajzolta, amint elgurította a golyót a Múzeumkertben. A kéksávos üveggolyó csilingelve ütközött neki egy másiknak, Boka hallotta az ütközést, és biztos volt abban, hogy Dezső is.

– Mondd csak, Boka! Gondolkodtál már azon, miképp festene most Nemecsek? Tudod, ha...? – Dezső ceruzát tartó keze megállt a levegőben.

– Igen – vágta rá. Nem várta el, hogy befejezze a kérdést.

Hogyne gondolkodott volna ezen. Minden születésnapján eszébe jut, ahogyan az is, hogy már nem tudja felköszönteni, csupán egy csokor virágot vihet a sírjára. Idén lenne tizennyolc éves.

– Látod őt? – kérdezte, és önmagát kezdte megformálni a papíron. A gyerekkori énjét.

Lehunyta a szemét és hagyta, hogy az illúzió mosolyra fakassza. Vékony, de enyhén izmos sziluettet látott, nem túl magasat – éppen a kulcscsontjáig érhetett –, és fényillatot árasztott. Közelebb lépett hozzá, és meglátta a kócos, szőke tincseket, a jól ismert hatalmas, nefelejcskék szemeket. A tizennyolc éves Ernő szája sarkában csibészes, féloldalas mosoly ült, arcán és állán szőke szőrszálak váltak láthatóvá, amikor megvilágította azokat a Nap gyenge, őszi fénye. Köhögött néhányat, mire ő a nyaka köré tekerte azt a piros, kötött sálat, aztán Ernő nevetve legyintett, mondván, nem kell ez, nincs olyan hűvös még, szeptemberben senkit nem látni sállal a nyakában. A hangja megváltozott, már mélyebb, kellemes zöngéssel bírt. A sálat a nyakában hagyta.

Amikor ismét Dezsőre pillantott, a ceruza nem mozgott a kezében. Találkozott a tekintetük, ám Dezső minden figyelmét a rajznak szentelte. Percekkel ezelőtt egy szőke kisfiút varázsolt egy magas fa alsó ágára, ahonnan hamarosan le fog ugrani, leporolja ruháját, és állja a félelmetes vörösingesek meglepett pillantását.

Boka látta maga előtt az egész jelenetet, azt is, ami utána történt. Hallotta már többször, hogy Áts Feri, a vörösingesek akkori vezére meghívta Ernőt maguk közé. Hallott a fürösztésről, Geréb szégyenteljes távozásáról, és azt követően a Pásztorok büntetéséről.

– Néha igen – felelte végül.

Dezső bólintott, majd lapozott néhányat a füzetében. Keresett valamit.

– Én képtelen vagyok elképzelni őt felnőttként. – A rajz több napja elkészült már, mégis görcsösen szorongatta a ceruzáját. – Nekem ő örökre az a tizenegy éves, gyenge kisfiú marad, a közlegény, akinek mindig parancsolgattam. Akitől elvettem a barátait, az álmait, a jövőjét... Mindenét.

Boka a rajzot nézte, a Nemecsek mellett guggoló önmagát, a veszekedést éppen szüneteltető Kolnayt és Barabást, Richter összeráncolt szemöldökét, Weisz tátva maradt száját, és a mögöttük szelíden mosolygó Dezsőt, amint hátát a falnak veti. Ez is egy „megtörténhetett volna" kép.

A ceruza halkan koppant kettőt a faasztalon. Dezső elengedte. A radírért nyúlt és kiradírozta Nemecseket. Boka torka összeszorult.

– Nem csak neki ártottam, hanem az összes Pál utcainak. Legfőképpen neked. Nemecsek valósággal rajongott érted, de én megöltem. Megöltem őt. Ezért nincs már helyem köztetek. – Dezső lassú, vontatott mozdulatokkal kiradírozta önmagát is, nyoma sem maradt a vastag, fehér lapon.

Mély levegőt vett, mielőtt szólásra nyitotta száját.

– Tudod, én már egyik Pál utcaival sem tartom a kapcsolatot. Tüntess el a képről engem is.

Dezső tekintete elsötétült, és Boka tudta, hogy az előző megszólalásával visszalökte őt ugyanabba a mélységbe, ahol két hete volt. A radír szürke csíkokat húzott maga után, amik fokozatosan halványultak és végül fakó karcolásokat hagyott a papíron, mint létezésének bizonyítékát.

– Annyira sajnálom.

– Ne tedd. Olyan régen történt már. – Átnyúlt az asztal fölött és Dezső kézfejére simította meleg tenyerét. – Most már nem vagyok egyedül.

Elmosolyodott. Szeme sarkában apró ráncok gyűrődtek, vonásai ellágyultak. Boldogságról, beteljesült szerelemről árulkodtak, és Dezső elsírta magát.

– Köszönöm – súgta. – Örülök.

– Tulajdonképpen miattad kerültünk közelebbi kapcsolatba. Kirángattuk egymást a gödörből.

Dezső felkapta a fejét. Tekintetében értetlenség csillogott.

– Hogy érted ezt?

Vékony kabátjának belső zsebébe nyúlt és egy kissé viseltes, fekete-fehér fényképet vett ki belőle. A félig kiradírozott rajz tetejére helyezte. Dezső hosszan nézte, Boka szinte hallotta a fejében a fogaskerekek rendezetlen kattogását.

– Ő... Boka, ő tényleg az, akinek gondolom? – mutatott rá az ismerősnek tűnő alakra.

– Igen – felelte könnyedén –, a képen én vagyok az Áts Ferivel.