Novelláim

Egy másik világ

  Egy másik világ, ahol nem emberek élnek. Ahol az országokat nem királyok, hanem félistenek irányítják, ahol a nemesek nem gazdag bárók és bárónék, hanem a legerősebb mitikus lények, ahol a hadseregek nem katonákból, hanem kentaurokból áll, ahol a földeket nem parasztok, hanem törpék és entek művelik, ahol a bányákban nem bányászok, hanem orkok és trollok dolgoznak. Egy másik világ, ahol az ember nem létezik, ahol a mitikus lények élnek félistenek mellett. A mítoszok, amiket olvastál, hallottál vagy amiről tanultál, mind igazak. Minden regényben és filmben kitalált emberfeletti lény létezik.
  És hogy ezt honnan tudom? Hát onnan, hogy én is egy vagyok közülük. Tündér vagyok, a világunkban mi vagyunk a tudósok, történészek, feltalálók és tanítók, akik a gyerekeknek tovább adják a történeteket.
  Hadd meséljek el egyet most neked is, hadd osszam meg veled is a tudásom.
  Élt egyszer egy nagyon erős emberfeletti lény, egy Gorgó, akit Meduszának hívtak. Hallottál már róla? Nem meglepő. A ti világotokban sok mítosz szól Meduszáról, de én most egy másikat mesélek el neked, amelyikről még egészen biztosan nem hallottál.
  Medusza egy erdőben élt, teljesen egyedül éveken át bujkálva országának kentaurjai elől. Előtte a palotában élt, az uralkodó mellett, mint az egyik legmagasabb rangú nemes, szemét eltakarva, a társadalom teljesjogú tagjaként. Ám egy nap olyat tett, amit soha senki nem bocsáthat meg neki, és amiért ki kell végezni. Medusza elmenekült a palotából az erdőbe, és azóta tökéletes magányban éli mindennapjait.
  Ám egyik nap ez megváltozott. Egyszer, mikor épp az erdőben gyűjtött gyógynövényeket, meglátott egy lényt az erdőben sétálni. A kentaur pár méterrel sétált Medusza előtt, és épp felé tartott, de nem vette észre. Medusza felmászott egy fára, és onnan várta míg a kentaur közelebb ért hozzá. Az emberi hiedelmekkel ellentétben Medusza soha nem szeretett ölni. Most, ezt a kentaurt sem akarta kővé változtatni, de a kentaur túl közel járt Medusza házához, el kellett terelnie onnan, mielőtt megérkezik a csorda többi tagja és megtalálják Meduszát.
  - Nem félsz, kentaur? – kiáltott le Medusza a fáról, miután meggyőződött róla, hogy a lombkorona takarja annyira teste minden porcikáját, hogy a kentaur akkor sem látja meg, ha felnéz a fára. – Egyedül, az erdőben. Hol hagytad a csordád?
  A kentaur felkapta fejét, kifeszítette íját és a környéket pásztázta. Körbeforgott, mindent alaposan megfigyelt, de felfelé nem nézett.
  - Hát nem hallod a hangomon, kentaur, hogy csak egy nő vagyok? – kérdezte Medusza. A kentaur leeresztette nyilát, de a fákat továbbra is feszült figyelemmel nézte.
  - Ha csak egy nő vagy, akkor mutasd magad! – kiáltott a kentaur, mire Medusza felnevetett.
  - Biztonságosabb mindkettőnknek, ha a lombok megbízható rejtekében maradok – válaszolt Medusza, majd miután a kentaur már nem forgolódott tovább, olyan helyzetet vett fel, ahonnan rálátott a katonára. – Hogy hívnak, kentaur? – kérdezte kis idő múlva Medusza. Nem tudta miért járt egyedül a kentaur, de ki akarta deríteni, még akkor is, ha kockázatot jelent, hogy a katona bármikor észre veheti.
  - Alexander – felelte a kentaur, majd a fák lombjai felé fordult és hallgatta, honnan jön a nő hangja. Meg akarta találni őt. – És téged?
  - Mena – felelte Medusza. Az igazi nevét semmiképp sem mondhatta meg, és előbb utóbb az a kérdés is felmerült volna, hogy milyen lény, így a Mena, a Philomena rövidítése tökéletesnek tűnt. Több száz, ha nem több ezer tündér élt a Philomena névvel.
  - Nos, kedves Mena, jól gondolom, hogy tündér vagy? – kérdezte az Alexander névre hallgató kentaur. – Ugyan te látod rajtam, hogy katona vagyok, de én nem látlak, így azt sem tudhatom biztosan, hogy tündér vagy. De a nevedből ítélve, a szüleid nem voltak túl kreatívak a névválasztáskor – csevegett a kentaur.
  - Eltaláltad, kedves Alexander – mosolyodott el Medusza. Szimpatikusnak tűnt neki a kentaur, sajnálta, hogy nem tudhatja meg soha az igazat. Hogy a nő, akivel az erdőben könnyeden elbeszélgetett, az Medusza. – Földtündér vagyok.
  - És mondd csak Mena – folytatta a beszélgetést Alexander -, te nem félsz egyedül az erdőben? – Medusza nem látta tökéletesen, de a kentaur hangján lehetett hallani, hogy mosolygott.
  - Egy földtündér miért félne az erdőben? – kérdezett vissza Medusza, szintén mosolyogva. – Valamint azt is hozzá kell tennem, hogy ebben az erdőben élek már hosszú évek óta. Biztos vagyok benne, hogy jobban ismerem, mint bárki más, aki ebben az országban él.
  - És mit tett egy szerencsétlen földtündér, hogy egyedül kell élnie egy sötét és ijesztő erdőben? – érdeklődött tovább a katona. Kérdése közben újra körbenézett, ugyanis igaza volt.
  Az erdő sötét volt, veszélyes és ijesztő. Olyan mitikus lények éltek itt, akiket száműztek városaikból. Ha az erdőben találkozol valakivel véletlenül, a biztos halál vár, hacsak nem vagy erősebb, mint az ellenfeled. Medusza minden ilyen találkozót megnyert, hisz elég volt csak elérnie, hogy a jövevény belenézzen a szemébe, és azonnal kővé dermedt. Bár Medusza gyűlölt ölni, nem tehetett mást, mert meghalni még annyira se akart, mint más lényeket kővé változtatni. Már több mint egy tucat szobra volt a háza körül, elvégre mégsem hagyhatja az erdőben szétszórva a halottakat.
  - Tán ijesztőnek tartod az erdőmet? – kérdezte hangosan felnevetve Medusza.
  - Ó, én ugyan nem – ellenkezett a kentaur, mire a magát tündérnek kiadó nő csak még jobban nevetni kezdett. – De egy ártatlan tündérlánynak azért mégiscsak veszélyes itt.
  - Hidd el, kentaur, egyáltalán nem vagyok egy ártatlan tündérlány – ingatta a fejét Medusza.
  - De a kérdésre még mindig nem válaszoltál – vetette közbe Alexander.
  - Mint a legtöbb itt lakó lény, természetesen én is megöltem valakit – válaszolt végül a nő. Medusza még messziről is látta, ahogy a kentaur arca fehérre vált. – Persze nem szándékosan tettem, de ez a város vezetőit cseppet sem érdekli. Ők eldöntötték, hogy veszélyes vagyok és üldözni kezdtek.
  Medusza nap mint nap visszagondolt arra az ebédre, amelyet azon a délutánon fogyasztott el az uralkodó félisten és pár nemesi lény társaságában. Az akkori király soha nem kedvelte Meduszát és ez az érzés kölcsönös volt. Az uralkodó mindig megalázta, amikor csak alkalma volt rá. Medusza előtte soha, egyetlen lényt, de még csak egy öntudatlan állatot sem dermesztett kővé tekintetével, a király mégis minden találkozáskor elmesélte a nemeseknek, hogy Medusza, valamint nővérei, Eurüalé és Sztheinó mennyire veszélyesek. A nemesek mind hittek a királynak, féltek a Gorgóktól.
  - Mondd, Eurüalé, te vagy a legidősebb, jól tudom? – kérdezte a király azon az ebéden. Az asztalfőn ült, a Gorgók baloldalt az asztal közepe felé. Medusza ült a legszélén, jobbra mellette Eurüalé, aki mellett Sztheinó épp egy falatot emelt a szája felé.
  - Igen, Felség! – bólintott enyhén a legidősebb nővér. Szemét egy halványpiros kendő takarta. Ő tökéletesen látott mindent, de a szemét senki nem látta, soha, egyetlen pillanatra sem. Haja helyén pirosas színű kígyók tekeregtek és sziszegtek. A király, bár soha nem mondta, félt a legjobban a nővérektől.
  - De Medusza – pillantott a király a legfiatalabbik testvérre -, mégis te vagy a legveszélyesebb. A legkisebb mindig a legveszedelmesebb. Élő példa vagyok rá én – nevetett fel a félisten. – Medusza, te szeszélyes és lobbanékony vagy. Bármelyik pillanatban letépheted azt a kék kendőt a szemedről, és megölhetsz mindenkit ebben a teremben.
  - Biztosíthatom Felség, hogy ez sosem fog bekövetkezni – ingatta meg kissé fejét Medusza. – Van annyi önuralmam, hogy soha ne tegyek ilyesmit.
  - Ó, igen? – kérdezte a király. Hangja haragosabb lett. Provokálni akarta Meduszát. – És ha valaki olyat tesz, amit soha nem tudsz megbocsátani? Hogyha egyszer valakin bosszút akarsz majd állni? Akkor is lesz elég önuralmad, Medusza? – A félisten teljesen előre hajolt az asztalon, mintha csak közelebb akarna kerülni Meduszához, hogy átlásson a kendőn, hogy meglássa a szemében a haragot, amit az uralkodó iránt érzett.
  Mikor Medusza nem válaszolt, a király visszadőlt székébe, majd harsányan nevetni kezdett a még ki nem mondott megaláztatáson, ami a következő pillanatban el is hagyta száját.
  - Persze, mit is képzeltem? – tette fel a költői kérdést. – Hiszen senki nem merne egy Gorgó közelébe menni. – Medusza szemében a harag még nagyobb lángra kapott. – Mindenki fél tőled és a nővéreidtől, Medusza. – A legkisebb Gorgó jobbra pillantott, nővérei tekintetét kereste, de hiába. Mindketten lesütött szemmel, ölükbe ejtett kezüket nézték. – Senki nem fog szeretni. Se téged, se a testvéreidet. – A király abbahagyta a nevetést, Medusza reakcióját várta, aki ismét az uralkodó felé nézett. – Amerre csak mentek, szétszélednek a lények. Ahol jártok, ott rettegést hagytok magatok után. – Meduszán a düh kezdett elhatalmasodni. Sok éve tűrik már a félisten megaláztatásait, de ilyen messzire még soha nem ment el. Ezt bizonyára a többi nemes is észrevette, mert a teremre feszült csend telepedett. – Azon se lepődnék meg, ha az udvarban élők fellázadnának, és követelnék tőlem, hogy száműzzelek titeket a palotából. – A király felemelte a borral teli kupáját és az asztal körül ülök felé hadonászott vele, mintha azt várta volna, hogy az ötleten fellelkesülve, a jelenlévő nemesek már most elkezdenének háborogni és követelőzni.
  A király folytatta. Addig mondta és mondta, addig alázta meg a Gorgókat, amíg Meduszán úrrá nem lett a düh. Abban a pillanatban, amikor a félisten kimondta utolsó megszégyenítő, lealacsonyító szavait, Medusza felállt.
  - Igen, Felség, félnek tőlünk – kezdett bele Medusza nővérei és önmaga védelmébe. – De tudja Felség, mi rosszabb három Gorgónál? Egy uralkodó, aki fél a nemeseitől. És a legszebb az egészben, hogy a Királyom joggal fél tőlem – Medusza ekkor letépte szeméről a kendőt.
  A fején tekergő, halványkék kígyók egyszerre kezdtek el sziszegni, majd az egyetlen olyan lény felé fordultak, aki nem takarta el azonnal a szemét. Medusza a királyra emelte tekintetét, és mélyen belenézett a félisten ragyogókék szemeibe. Az uralkodó mozdulata azonnal megállt, a félelem pedig, amit Medusza iránt érzett, örökre az arcára dermedt. 
  Medusza, amint rájött, hogy mit is tett, azonnal visszahúzta a kendőt, majd olyan gyorsan rohant ki a teremből, amennyire csak a lába bírta. Hallotta, ahogy utána kiáltanak, ahogy a királyi őrség felé ered, ahogy a nővéreit elkapják. De Medusza csak futott, egészen addig meg sem állt, amíg már legalább fél órája nem hallott maga mögött patadobogást.
  - Kit öltél meg? – szakította ki Alexander hangja Meduszát saját gondolataiból.
  - Az nem fontos – ingatta a fejét. – Régen volt már, azóta talán már el is felejtettek engem. – Jól tudta, hogy senki nem felejtette el a Gorgót, aki megölte a királyt. A kentaurok azóta is minden nap őt keresik, hajtóvadászat indult ellene, amint letépte a kendőt. Biztos volt benne, hogy Alexander is őt kereste, különben senki nem merészkedne az erdőbe.
  Az idő ment tovább, Alexander szinte mindennap kijött beszélgetni Meduszával. A nő megtudta, hogy régebben Alexander komoly tisztséget töltött be a katonaságban, ám egyszer megtagadott egy parancsot, és nem ölt meg egy orkot, ezért lefokozták. Akárhogy küzdött, akármennyi parancsot hajtott végre azóta, soha többé nem léptették elő, maradt egyszerű közkatona. Megbélyegezték, akárcsak Meduszát.
  Fél évvel később Medusza az szokásos fán, a szokásos időben várta, hogy Alexander megérkezzen, és megtartsák szokásos napi beszélgetésüket. Teltek az órák, de a kentaur nem jött. Medusza sötétedésig várt, végül már muszáj volt visszamennie kunyhójába, mert éjjel az erdő még veszélyesebb.
  Mikor belépett a házba, különös érzés fogta el. Körbenézett, de semmi szokatlant nem talált. Kint, a szoborkertben is járt, hogy megbizonyosodjon róla, semmi nem történt, amíg távol volt. De tévedett. Az egyik szobor, egy törpe kővé dermedt teste feldőlt. Medusza mindig nagy gondot fordított, hogy a szobrok a helyükön legyenek és hogy tisztán tartsa őket, így a szobor feldőlését már pár méterrel messzebbről észrevette. Többször is körbejárta a kunyhót, benézett minden szobába, de senki nem volt se bent, se kint, az illető pedig még nyomokat sem hagyott maga után.
  Medusza végül nem tudott mást tenni, nyugtalanul feküdt le aludni, és olyan éberen aludt, mint azon a napon, mikor elmenekült a palotából. De nem volt elég elővigyázatos. Alig pár órája aludt, amikor kentaurok jelentek meg a házánál. Ketten léptek be Medusza hálójába, és azonnal eltakarták a lény szemét. Olyan kendőt raktak az arca elé, amilyet korábban hordott a királyi udvarban. Ő átlátott rajta, de más nem tudott belenézni a szemébe. Így esett meg, hogy Medusza látta, amint Alexander megragadja a karját és kirángatja a kunyhóból. Medusza szólt a katonának, a kentaur pedig azonnal felismerte Mena hangját, a tündérlányét, aki fél év alatt a legjobb, legbizalmasabb és legközelibb barátja lett, pedig soha nem látta.
  Meduszát visszavitték a palotába, és a királyi tömlöcbe vetették. Napok teltek el így. Medusza tudta, hogy ki kell végezniük, hiszen megölte az uralkodót. Nem értette, miért nem jöttek még érte. Abban a pár napban átélte a halálraítéltek utolsó napjait. Átélte a dühöt és a haragot, amit a király és a kentaurok iránt érzett, átélte a félelmet, amit a halál közelsége váltott ki, átélte a könyörgést, amit az istenekhez intézett, hátha valamelyik meghallgatja és irgalmas lesz hozzá, és átélte a megbánást, azért, amit akkor, évekkel ezelőtt, ebben az épületben, pár emelettel feljebb tett. Megbánta, hogy nem volt elég önuralma.
  Mikor már éppen megőrült volna a bezártságtól, a lépcső aljában megjelent egy kentaur. Medusza azt hitte eljött a nap. Eldöntötte, hogy nem fog küzdeni ellene, mert addigra már átélte a beletörődést is. Elfogadta a sorsát, akármennyire is félt a haláltól.
  De a kentaur nem azért jött, hogy felhurcolja a felszínre, ahol kivégzik. Nem, Alexander másért jött.
  - Sajnálom, Mena! – állt meg a rácsok előtt. Medusza belenézett Alexander szemébe. A kentaur tényleg sajnált valamit. Medusza ekkor jött rá, hogyan találta meg a hadsereg a kunyhóját. Mindig is tudta, hogy veszélyes Alexanderrel ilyen közel a rejtekhelyéhez találkoznia.
  - A nevem Medusza – mondta halkan a sarokban ülve. – A nevem Medusza – kezdett bele újra, hangosabban -, Gorgó vagyok és azért kellett menekülnöm, és az erdőben élnem évekig, egyedül, mert megöltem a királyt.
  - A nevem Alexander – lépett közelebb a cellához a kentaur. – A királyi hadseregben szolgálok közkatonaként – aztán hallgattak. Percek teltek el néma csendben, mire Alexander folytatta. – Előléptettek, amikor megtaláltam Medusza rejtekét, pár nappal később visszafokoztak, amikor elértem, hogy ne végezzék ki.
  Másik három katona jelent meg a lépcső aljában, majd a tömlöc ajtajához léptek, kinyitották azt, és egyenesen a megkötözött, eltakart szemű Medusza felé mentek. A háromból kettő kentaur lefogta Meduszát, az utolsó pedig vele szemben állt meg, kezében kést tartva. 
  - Visszafokoztak, amikor elértem, hogy ne végezzék ki Meduszát, hanem csak vájják ki a szemét, hogy soha többé ne tudjon kővé változtatni senkit, aztán engedjék vissza a kunyhójába – fejezte be Medusza legjobb, legbizalmasabb, legközelibb és egyetlen barátja a bemutatkozóját.