Abszolút nullpont (absolute zero magyar fordítás)

4. fejezet [03:16]

'Ha egyet kívánhatnék'

Kérem segítsenek

Sors által szenvedek

"Az orvos nem tudja mikor fog felébredni. Erősnek kell lenned" 

Szólalt meg furcsa dallamként egy hang, vagy inkább mint az ördög. A felettem lévő hatalmára emlékeztetett. Több mint 10 napja várom, hogy felébredjen.

Ongsa kollégái mondták, hogy aznap hozzám sietett haza a munkából. Annyira kapkodott a munkával, hogy pihenni sem tudott, egyáltalán nem érte meg. Mindezt azért, hogy meg tudjuk ünnepelni az évfordulónkat.

aztán ... megtörtént. 

"Drága Soon" megérintették a vállam. Én, teljesen szétszórtan, megrémülve a fekete szememmel hátranéztem és láttam Ongsa édesanyját mosolyogni.

Szüleivel felváltva viseljük gondját Ongsának a nap 24 órájában. Abban a reményben, hogy bármelyik pillanatban felébredhet, akkor olyan arcokat pillantson meg, akik a legjobban aggódnak érte.

De ez a remény még oly távolinak tűnik.

"Menjél kedvesem, pihenj le, egész nap fáradt voltál." Nincs kétségem afelől, hogy kitől örökölte Ongsa azt a szempárt. Édesanyjának ugyan gyengéd szeme van, de sok jelentést rejteget. Ongsa szeme ugyanolyan, mint az édesapjáé.

"Igen" enyhe mosolyt erőltetve válaszoltam. Még mindig olyan ember vagyok, aki képtelen jól kifejezni az érzéseit. Én? A lehető legerőteljesebben fogok szembenézni ezzel az incidenssel.

"Ne felejts el enni, ha Ongsa tudná, aggódna érted." tette hozzá a középkorú férfi. Nem merek az apja szemébe nézni, így a mélyen alvó Ongsára nézve hagytam el a kórtermet.

Most tűnt fel, hogy a lábam már nem támogatja a testsúlyomat, miközben a kórház vészhelyzeti lépcsőjén zuhantam. Itt is vagyok, egy ember, aki nem tudja kifejezni az érzéseit anélkül, hogy elrejtené azokat.

Senki sem tudja, hogy megsérültem. 

Elrejt a sarokban lévő sötétség. Átöleltem a térdem és szégyen nélkül elkezdtem zokogni. Olyan érzés, mintha én lennék az egyetlen ezen a világon, akinek nincs energiája.

Mert én ... én okoztam Ongsa balesetét.

Esküszöm, mégha mindent meg kéne változtatnom ebben a világban annak érdekében, hogy visszakapjam Ongsát ugyanolyan erősen és boldogan mint ezelőtt, megtenném. Tudom, hogy semmi nem fog változni attól, hogy magamat hibáztatom, de be kell vallanom. Ha én nem vagyok, akkor nem rohan vissza és vezet ilyen gyorsan.

Kérlek .... 

A csillagokhoz imádkozom. Ne vegyétek el azt az embert akit szeretek.

Szégyentelenül töröltem le könnyeim. Még senki sem hallott imádkozni, ezért is, a létezésem napról-napra kezd értelmetlenné válni.

A metróállomáshoz való sétálás igencsak nehéz feladatnak tűnik. Kezdem elveszíteni minden érzékemet, Ongsa miatt még a hideg időjárást sem érzem ezen a téli estén, pedig az időjárásokban  általában jó vagyok. A kávézóból kihallatszódó zene belenyilal a fejembe és felszabadít a szenvedésemről, amiről senki sem tud.

Mert csak akkor kell a fény, mikor pislákol
Hiányzik a Nap, ha szakad a hó
Rájössz, hogy szereted, mikor elhagyott.

*Let Her Go - Passenger 

Rettentően kínozza az érzéseimet ...

Ránéztem a karórámra. 22:22-t mutat. Hirtelen eszem bejutott egy hiedelem, miszerint ha pont akkor nézünk az órára, mikor azon azonos számok vannak. akkor a kívánságunk valóra fog válni.