A Láng Sötétje

9. fejezet: Aida

Végül az ajtó megadja magát és lerepül a zsanérjairól. Alig marad időm elugrani előle. A porfelhőben valaki kicsit sem emberi hangon hörög. Nehéz lépteivel egyre közelebb és közelebb kerül hozzánk. Adamhez. Az öcsémhez, akinek kijár a biztonság és védelem. Akit meg kell védenem. Tristan kezébe nyomom a babát, gyors mozdulattal kirántom Joyeuset a tokjából és karjaimat kitárva családom előtt futunk az életünkért a lépcsőn. Az agyam egy része azt nem bírja feldolgozni, hogy a minket éppen üldözőbe vevő lény az anyám, a másik meg azt nem, hogy nem az anyám. A kettő tény ellentmondást nem tűrve feszíti a fejem, ambivalens érzelmek tengerévé változtatva azt. Egy fekete alak repül át felettünk és a szabadságot jelentő bejárati ajtó elé áll. Langyos és ragacsos, sötét folyadék csöpög rám, pedig csak a másodperc törtrészéig volt felettem. Kénytelenek vagyunk a nappaliba menekülni. Addig játszadozik velünk, amíg a sarokba nem szorulunk. Adam felsír a látványra, érzem, nekem is sírhatnékom van. A szörnyeteg feje csupasz, egyetlen szőrszál sem maradt rajta, körmei fekete, nyálkában úszó, hosszú karmok, amik görnyedt járása miatt a padlót karcolják, csikorgó hangja elviselhetetlen. Hörgése démoni kacajba csap át és vihogása, mintha törött üvegszilánkokon való járást visszhangozna. Testalkata csontvázszerű és mellkastól lefelé fekete nyálka borítja. Azonban a szemei és arca, habár eltorzulva, nagyon is ismerős. Ugyanaz a kék árnyalat. Ugyanaz a megfoghatatlan, piszkoskék, halvány és sötét árnyalatok szövevényes, gyönyörű fonatából álló, lélek mélyére látó szempár. Anya még valahol mélyen ott van abban a démonban. Láttam rajta, hogy ismer, tudja, ki vagyok az embernek, aki még félig ott küzd benne. De a démon nyerte a végső csatát és vérre vágyik. Hiába tudtam, hogy ez lesz a vége, valahol mélyen reménykedtem a sors elkerülésében, valami rejtélyes gyógyulásfélében, egy hirtelen jött gyógymódban. Anya kitartásában a démonja ellen. És most önkéntelenül csalódok benne. Az elmúlt hónapok előtt ő jelentette a legnagyobb támaszom, belém verte a helyes elveket, hogy azok semmi áron el ne mozduljanak, meg ne inogjanak, bármilyen nehézséget hoz is a holnap. Édesanyámat látom ebben a szörnyetegben és nem akarom bántani. Bántani anyát, az arcát, az egyetlen dolgot, ami még mindig az övé. Ami még mindig képes szeretetteljes vonásokat felvenni az éhségen keresztül. Nem tudom, mi fáj jobban. Látni, még mindig szeret, vagy nézni, ahogy az éhség győzedelmeskedik az emberi érzelmek felett. Kitárja karmait és még közelebb jön. A mondén gyerekek már rég sikítoznának, de minket keményebb fából faragtak. Születésünk óta láttunk épp elég alvilágit ahhoz, ha nem is mindennapi látványnak számít, de hozzászoktunk a horrorfilmbe illő alakokhoz. Főleg, mikor anyának kerestem gyógyírt. Nem egy ijesztő alakkal találkoztunk. Tündérek ág ujjakkal, vérből font hajjal, élő rovarokból összerakott lábbal, boszorkánymesterek száz szemmel, vörös pikkelyes bőrrel, gyíkszemekkel (ráadásul villás nyelve is volt, amivel állandóan végignyalt a szemgolyóin), félig átváltozott vérfarkasok (velük jöttem ki a legkevésbé jól). Mindenféle szerzet a küldetéseken megölt démonokról szót sem ejtve. Igen, gyerekek vagyunk, de az alvilág nevel minket és ez meglátszik rajtunk.

A szörnyeteg meglendíti karmait és ugyanígy teszek kardommal. Nyikorogva csattannak egymásnak. Amekkora erővel csak tudom, hátrább taszítom tőlünk. Csak egy lehetőségünk van, egyféleképp léphetjük át élve ennek a háznak küszöbét. Egy pillanatra hátra lesek a húgaimra és tudom, kész vagyok megfizetni a biztonságuk árát. Semmi sem számít csak ők, az egyedüliek, akik nekem maradtak. Nem fogom hagyni, hogy bántódásuk essen. Kizárok mindent magam körül, csak a démon és én létezünk, anya nem létezik, ez egy szörnyeteg és bántani akarja a családomat. Joyeuse egyetlen suhintása és a démon karmai csuklóstul hevernek a földön ichorral, démonvérrel áztatva el a puha szőnyeget. A pokoli lény felvisít és rám támad. Centinként taszítom hátra, messzebb a testvéreimtől. Karom beleremeg az erőfeszítésbe. Végül a másik kéz is a padlóra hull és teketóriázás nélkül vágom kardom a démon mellkasába. Egy pillanatra megijedek, hogy teljesen más a testfelépítése és nincs is szíve, nem értem el ezzel a manőverrel semmit, de a szörny eltorzult, már nem emberi arcából ichor bugyog elő és összeesik. Lihegve állok felette és beletelik pár pillanatba, mire eljutnak hozzám a külvilág zajai. Üvegcsörömpölés és kiabálás mindenféle nyelven, rohanó lábak, fémes csengés, mint mikor kard találkozik karddal. Még mindig kapkodva a levegőt pillantok Tristanra, aki épp az ablakon kukucskál ki. Azonnal vissza is kapja onnan a fejét.