A Láng Sötétje

4. fejezet: Sharon

Amint becsaptam magam után az ajtót, összeestem. Hihetetlen fáradtság tört rám. Nem tudtam, mit gondoljak Sebastianról. Amikor kettesben voltunk kedvesnek, de a szülei előtt gorombának tűnt. Gondolataim össze-vissza cikáztak. Mikor mutatta az igazi énjét? Miért mesélte el nekem a vallásunk alapjait? Ennyi erővel lehet arrogáns, elkényeztetett kamasz, aki élvezi, ha a bolondját járatja velem. Igen. Biztosan csak ugrat és próbál rászedni az álszent mosolyával. Nem rendelkezek és nem is fogok rendelkezni semmilyen hihetetlen természetfeletti erővel. Habár ez megmagyarázná, miért akarnak hozzáadni. És azt is, mi történt a lovakkal. De én nem akartam főpapnő lenni. Az idő múlásával egyre kevésbé. Utáltam bevallani, de igaza volt az iskolával kapcsolatban. Csak két évig vehettük igénybe, amíg megtanultam írni, olvasni, számolni. Nem vártam a pillanatot, amikor világossá válik előtte: egy bonyolultabb jellegű szorzás vagy osztás már kifog rajtam. Arról nem is beszélve, hogy a vallásról sem tudtam igazán semmit. Persze, létezett. Agoban és környékén azonban senki sem volt képes értelmezni a bonyolult imakönyveket. Évente egyszer áldoztunk az isteneknek, és jó időjárásért könyörögtünk, meg hasonlók. Sosem vontam kétségbe a vallást, pont úgy, mint mindenki más. Kötelező volt és nem láttam értelmét, miért ne legyen az. Elvégre úgy jó, ahogy van. Minden évben, amikor az áldozásra került sor, egy pap vagy papnő utazott végig a környéken, elmondott egy rakás, számunkra érthetetlen imát, majd kántált, életre keltve a szelet és hagyta, hogy az a feláldozott testet magával vigye egészen az Ég-ig, ahol az istenek éltek. Emiatt lehetőleg kicsi, de élő testeket kellett feláldozni, hiszen mi sem ajándékozunk holtakat egymásnak. Aztán a pap vagy papnő megköszönte az isteneknek, hogy gondoskodtak a településről, és ment tovább. Csak Sebastian magyarázata döbbentett rá, hogy az, amit korábban hittem, hogy a kis testek egy idő után leesnek és eltűnnek a szántásban, nem igaz. Abban a pillanatban kezdtem tényleg hinni Traj-ban, az utazók és hírnökök istenében, aki elkapja az Ég bejáratánál lévő feláldozottakat, mielőtt azok lezuhannának. Elkezdtem hinni Sebastian meséjében. Korábbi nézeteimet vallási téren sosem osztotta senki, és rajtam kívül nem ismertem senkit, aki megkérdőjelezte volna a nekünk tanítottak igazságtartalmát. És tessék, kiderült, hogy végig rosszul gondolkodtam. Habár az árva gyerekeket még mindig túl értékes áldozatnak találtam. Jobb sorsuk lehetne, hiszen csak beleszülettek egy helyzetbe, amin nem tudnak változtatni, pont, mint én. Sosem bocsájtottam meg apámnak, amiért mindannyiunkat elhanyagolt és eldobható tárgyakként kezelt. Ellene sikeresen küzdeni viszont sosem tűnt reális lehetőségnek. Teljes lényemből gyűlöltem őt.

Fogalmam sincs, mikor sikerült megszabadulnom a súlyos ruhától és elbotorkálnom a nagy gonddal megvetett ágyamig, de valahogy odaértem és azonnal mély álomba szenderültem. Mint a mesebeli hercegnők... gondoltam még zavarosan, mielőtt elnyelt a sötétség.

A hideg csontig hatolt, de alig jutott el a tudatomig. Kétségbeesetten kerestem valamit...nem is...sokkal inkább valakit. Átitatott a félelemmel vegyes akarás, ahogy egy előttem megjelenő folyosón rohantam. Hiába próbálkoztam, minden ajtó csukva volt. Elfogott egy érzés. Tudtam, a folyosó végtelen hosszú, de csak egy ajtó lesz nyitva, ami elvezethet ahhoz, akit meg akarok találni. Számoltam az egyre több és több ajtót 54, 55, 56. Az ötvenhatodik ajtó megadta magát és kinyílt. A nagy kék semmi bámult rám. Aztán megjelent két gyűrű. Az egyik vadonatúj, vékony, ezüstös ragyogással, áradt belőle a hideg és rossz előérzetem támadt tőle. Míg a másik viseletes és a pontos másolata a nyakamban függő családi ékszernek. Miután meggyőződtem róla, a sajátom a helyén van, óvatosan kinyúltam a másolatért. Érintése forró volt és fájdalmas, egy pillanatig csak fényt láttam, majd hazakerültem. Vagyis a helyiség egyértelműen az otthonom konyhája volt, de mégis más. A falak nem repedeztek, a tűz vidáman lobogott, az asztal négy lábbal büszkélkedhetett, és két szintén négy lábú szék állt mellette. Az egyiken anya ült. De mégis valaki más, mintha a kisugárzása körbeölelte volna a szobát és engem is. Eltüntette az aggodalmaimat, a félelmemet, a fáradtságomat. Nem tudtam, őt akartam-e megtalálni. De igazi anyai szeretet áradt belőle, olyan, amit eddig sosem tapasztaltam, amit eddig csak más gyerekek anyukáinál láttam. Új érzés volt, ismeretlen, valahol bizarr, de biztonságérzettel töltött el.