|| anime characters × reader oneshots [magyar] ||

L. Tsukinaga

Az előző folytatása ┌|o^▽^o|┘♪

-Mi a fene van veled? - kiáltotta az egyik lány, aki szokásához híven iskola után elkezd zaklatni az iskola mögött - Olyan vagy, mint egy kib*szott robot, ember! Reagálj már! - fogott meg a ruhám nyakánál, és az iskola falának lökött.

-Azt sem tudom, hogy miért utálsz. - mondtam egy rövid csend után, mert úgy tűnt válaszra vár. De amint kimondtam, csak mérgesebb lett, és megütötte az arcomat.

-Ez nem válasz, te idióta! - ordította - Az volt a kérdésem-

A mondatát hirtelen abbahagyta, amikor lépteket hallott távolról. Szó nélkül hátra lépett, és egy szempillantás alatt eltűnt, mire az erre sétáló ember megérkezett volna. A személy a gondnok volt, egy seprűvel a kezében.

-Mit csinálsz itt? - kérdezte mogorván.

-Semmi különöset. - mondtam, és felemeltem a két kezemet, mutatni próbálva, hogy ártatlan vagyok.

-Tényleg? - vizsgált gyanúsan - Hangokat hallottam innen. Nem hallottad véletlenül?

-Nem. Biztos csak képzelődött. - vontam meg a vállam. A gondnok unottan sóhajtott egyet, majd egy rövid sasszemezés után elsétált.

Csendben figyeltem távolodó alakját, ahogy a lemenő Nap a szemembe sütött. Amikor már annyira távol volt, hogy nem láttam, sóhajtottam egyet, és az arcomhoz nyúltam, ahol a lány megütött. Nem fájt, de csípett. Mint amikor előre tudom mi fog történni, de mégis olyan, mintha először élném át.

Gyorsan, a rövid bambulásomból felébredve, elvettem az arcomtól a kezem, és leporoltam a ruhámról a piszkot. 10 perccel ezelőtt még teljesen tiszták voltak, de mit sem ér az, ha pár perc alatt ennyire "elhasználódnak".

Amikor már eltűntettem az előző percek bizonyítékait, felvettem az iskola táskámat a földről, és elindultam az erdő felé. Erről egyből eszembe jutott a fiú, akivel pár napja ott találkoztam. Azt mondta, hogy majd még találkozunk, de... nem tudtam a nevét, nem tudta a nevemet, azt se tudja melyik iskolába járok. Én vagyok az, aki többet tud róla, de mégis... Amikor rákerestem a bandájára az interneten, az egyetlen dolog, amiket találtam azok lovagok. Ezért beírtam az iskolája nevét mellé, de úgy meg azt írta, hogy "A keresett kifejezés nem található." Menjenek a fenébe... Szóval egyszerűen már feladtam arról, hogy újra találkoznánk.

Az erdő - mint mindig - most is majdnem üres volt, csupán 1-2 ember sétált arrafelé. Lehajtott fejjel sétáltam keresztül a "végtelen" erdőn, miközben a lábam előtt lévő lehullott leveleket rugdostam el az utamból. Kicsit megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy levezettem az idegességemet a leveleken. Vagyis majdnem, mivel amikor elsétáltam az egyik fa mellett valami hátulról megbökte a fejem hátulját. Mérgesen hátrafordultam, készen állva, hogy elküldök egy faágat a pokolba. De meglepetésemre nem egy faág volt az elkövető, hanem a fiú, akivel pár napja találkoztam.

-Azta! - lepődött meg a reakciómon, ahogy a gyerekes mosoly eltűnt az arcáról. Én meg azon lepődtem meg, hogy egy vékony faágon lógott, fejjel lefelé. Amikor látta, hogy mérges tekintetem meglepetté vált, elkezdte vakargatni az arcát, mintha gondolkodna. - Mi a baj? Amikor legutóbb találkoztunk nem olyannak tűntél, aki ilyen könnyen felidegesedne. - magyarázta.

-Öhm... - idegesen elkezdtem vakarni az arcom - Elmagyaráznám, de előtte lejönnél arról a fáról? Szörnyen vékony az az ág, amelyiken lógsz... - magyaráztam. A fiú válaszul mosolygott, majd leugrott az ágról.

-Na, és akkor most - kezdte mondani, ahogy megigazította kapucniját, és felém fordult - Mi történt?

-Várj! - nyújtottam ki a jobb kezemet, ahogy a tenyeremmel próbáltam jelezni, hogy álljon. - Még mielőtt elmondanám, légy szíves elmondod a neved? - kérdeztem. A fiú kissé szomorúan mosolygott, majd válaszolt.

-Tsukinaga Leo. - mondta, miközben a kabátja zsebébe dugta a kezét. - De ne felejtsd el! A nevem nyomot fog hagyni a történelemben! - jelentette ki magabiztosan.

-Nem fogom elfelejteni. - erősítettem meg, amire válaszul egy mosolyt kaptam. - Amúgy az én nevem [T/neved] - tettem hozzá.

-Örülök a találkozásnak, [K/neved]! - mondta, miközben egy béke jelet mutatott. Ahogy beszélgettünk lassan elkezdtünk sétálni az őszi tájban. - Na, és akkor mi történt veled? - fordult felém komoly tekintettel. Úgy éreztem, hogy még ha hazudnék se lenne hatásos, mintha már tudná az igazságot, csak szeretné, hogy én is kimondjam.

-Elestem. - próbáltam hazudni, miközben megvontam a vállam. De természetesen Leo egyből tudta, hogy hazudok, és egy morcos tekintettel ajándékozott meg.

-Ezért van elnyújtva az inged nyakadnál lévő része? - kérdezte, miközben összehúzta a szemeit. - Most az igazat! - mondta duzzogva. 

-Ehehe! - nevettem idegesen. - Nem is tudom hol kéne kezdenem...

-Az elejétől. - mondta egyenesen a szemembe nézve, miközben az arca durcaságtól vörös volt.

-Micsoda ötlet! - forgattam a szemem, miközben az ajkam lassan felfelé görbült. - Igazából csak annyi, hogy van ez a pár lány, akik nem bírnak engem, ezért szeretnek néha az iskola mögött megverni. - magyaráztam félvállról. Leo tekintete a földre csúszott, miközben a szemöldökét összehúzta, jelezve, hogy gondolkodik.

-Amikor legközelebb ilyen történik, akkor ott leszek és megvédelek! - jelentette ki magabiztosan, és elhatározottan összeszorította az egyik kezét maga előtt.

-Nem hiszem, hogy beengednének az iskolába. - mondtam szórakozottan, mire a választ gondolkodás nélkül megkaptam.

-Egy híresség vagyok, szóval biztos beengednek! - nevetett büszkén.

-Egy zseni vagy... - motyogtam. - De komolyan, melyik gondnok ismer hírességeket? Azt is kétlem, hogy egyáltalán tudják mi a zene...

-Ne legyél pesszimista! - rázta a fejét rosszallóan, miközben a mosoly nem csúszott le az arcáról. - Világhírű zenész vagyok! Mindenki ismer! Még ha nem is ismer, akkor is tudok neki adni ingyenes koncertet, és utána beenged! - magyarázta kitartóan.

-Miért szeretnél ennyire megvédeni? - kérdeztem félig hálásan, félig sajnálva, amiért gondot okozok neki. - Már úgyis hozzászoktam. - tettem hozzá.

-Pontosan ez a baj! - háborodott fel, és mutatóujját az arcom felé tartotta. - Egyáltalán nem jó, ha egy ilyen dologhoz hozzászoksz! Ráadásul azért teszik ezt veled, mert nem bírnak? - tette fel a költői kérdést, és összeszorította a száját. - Megtanítom nekik a leckét!

-Köszönöm, de tényleg nem kell. - mosolyogtam hálásan. - Nekem annyi is elég, hogy beszélhettem veled.

-Múlt idő? - kerekedett el smaragdzöld szeme. Hirtelen megragadta a karomat, és közelebb húzott magához. - Ne hidd, hogy ennyivel lerázhatsz! Én itt leszek neked, és megvédelek! Ha szeretnél beszélhetsz velem, ha szeretnéd szétverem azokat az arcokat, ha szeretnéd hallgathatunk együtt zenét, vagy bármi! De ne feledd én itt leszek neked!

Képzeljétek el, hogy egy romantikus véget akartok, de nem akarjátok elkapkodni a sztorit. Na ezért nem kéne egy oneshot sztorit az első találkozástól írnom.... :0
Na és még azt képzeljétek el, hogy van tehetségem történet íráshoz. Ne aggódjatok, én sem tudom elképzelni, de azért szép álom.