Brief love stories

2.

Az én üzenetem: Csinálj úgy mintha nem is ismernél!

Dávid üzenete: ???

Én: Majd meglátod...

Dávid: Mondd már el! 

Én: Bocs, de nem.

Dávid: Hékás a barátod vagyok, nem az volt, hogy mindent megbeszélünk, meg hasonlók?

Én: De, de...

Dávid: Akkor?🤷‍♂️🤷‍♂️🤷‍♂️

Én: Figyu, öt perc és megtudod.Valószínű, de az egész még nem biztos. Tudsz annyit várni?

Dávid: Jó. *unottan megforgatja a szemeit és azt gondolja, hogy neki van a legfurább barátnője az egész világon*

Én: Tudom, hogy szeretsz.😍

Dávid: Akkor jó.❤❤❤

Nevetve nézek fel a telefonomból, a körülöttem teljesen felcsigázódott lányokra. 

- Ú, de láttad? Olyan cuki a haja - visítoznak folyamatosan.

 A helyzet a következő: a gimivel szemben autóbaleset volt, összeütközött egy busz és egy kocsi. Kijöttek a rendőrök is meg minden és itt ott méricskélnek, meg fotóznak. A buszt már kiürítették és éppen a buszsofőr a kocsi vezetőjével ordít. Hm, szép az élet! 

 És ebből az ennyi idős lányokat mi érdekli? Hogy a (már roncs) kocsiban ült egy irtó helyes srác. Nem, nem érdekli őket a katasztrófa, semmi sem csak az, hogy az Irtó Helyes Fiú jól van e? Pff, az értelmes emberek.

- Na, jó én odamegyek - jelenti ki a lányok leglányabbika, Betti. - Majd meglátjátok, hogy hogyan reagál - dobja hátra vörösesszőke hajtincseit és határozottan kilép a suli ajtaján.

Az én üzenetem: Oké, már biztos. Két perc.

Dávid: Hú, már meghalok a kíváncsiságtól ( cinizmus!)

Én: Ajj, hagyjál már.

Dávid: Ajj, hagylak már. 😂

Én: Akkor szia.💖💖💖

Dávid: Szia.

Mire felnézek a képernyőről a lányok már a Helyes Srác felé tartanak. Na, ez érdekes lesz, szóval ideje lenne sietni.

Mikor utolérem az osztálytársaimat Betti már el is kezdte a kis színjátékát. Pont a srác mellett megbotlott, hogy a fiú elkapja (!). Igen, ez a terve. És hát meg is történt, Betti már hálálkodva szorongatja a srác kezét, aki ekkor észrevesz és rám mosolyog. Visszamosolygok Dávidra (mert, hogy ő a helyes srác) és lehajtom a fejem, hogy ne röhögjem el magam. Már mióta megláttam az autó mellett azon gondolkozom, hogy hogyan jutott ide Szegedről, mert, hogy amúgy ott lakik.

 Ekkor a gondolataimból Betti hangja zökkent vissza a valóságba.

- Ó, tényleg, én nem akartalak megijeszteni - műszipogja.

- Őhö, de nem ijesztettél meg - mondja Dávid.

- Nem kell semmit mondanod - suttogja Betti és az arcával egyre közeledik Dávidéhoz. Ez most komolyan le akarja smárolni a barátomat? Na, ez azért már túlzás!

- Na, akkor ebből most elég - rántom félre Bettit aki csodálkozva mered rám. - Eddig még röhejes volt, de  - emelem föl a hangom ,  - ha még egyszer az életedben megpróbálod megcsókolni a barátom! Inkább ne tudd meg mi történik.

 Betti és a többi lány értetlenül néznek rám. Na, erre nem számítottak az biztos!

- Ti, ti... - hebegi zavartan Betti - , ti jártok? - nyögi ki végre az elég nyilvánvaló kérdését.

- Igen - jelentem ki egyszerűen, majd Dávidra nézek és elmosolyodok. Annyira hiányzott! A távkapcsolat amúgy elég nagy szívás, de mit tehettünk volna még, ha együtt akartunk maradni csak ők közben Szegeden laknak?

- Most már ismerhetlek? - néz rám egy nagyon, nagyon cuki mosollyal Dávid.

- Igen - suttogom és szorosan átölelem rég nem látott barátomat. 

Így állunk egy pár percig, ami egyáltalán nem sok idő ahhoz képest, hogy már hetek óta nem láttam.

- Khm, khm - szólal meg valaki a hátunk mögül. 

- Igen, Betti? - nézek rá furán.

- Csak az... Semmi - nyögi végül.

- Azért - húzom össze a szemöldökömet,  majd Dávidra nézek. - Megyünk fagyizni?

- Persze - mondja és az újjait szorosan az enyémekre kulcsolva...