Brief love stories

3.

A mai napnak tökéletesnek kellet volna lennie. Ne lett az, de nem nagyon bánom. Tökéletes nem volt, viszont ultrajó igen. Azért elmondom, hogy  (aki esetleg nem tudná) ma van a barátom, Andris tizennyolcadik szülinapja! Amit velem szándékozott tölteni. Velem és a családommal. Ez utóbbi mondjuk kicsit necces, de azt mondták nem lesz semmi gond, lebeszéltem anyuval. Mi délelőtt elindulunk deszkát venni (azt kapja tőlem) azután pedig vacsira hazamegyünk hozzánk aztán pedig nálunk alszik. Ez volt a terv. Majdnem így történt. Majdnem.

 Elmondtam anyunak (többször is), hogy Andris tizennyolc lesz, nem öt! Megígérték, hogy nem lesz ciki, minden normális lesz. Reméltem, hogy így lesz. Hát, kár volt.

Amikor Andris  délelőtt tizenegykor becsöngetett hozzánk, tökre izgatott voltam. Nem csoda.

- Sziaaaa, boldog szülinapot - ugrottam a nyakába boldogan. Andris szorosan átölelt majd megcsókolt (Vííí, szeretem).

-  Köszi -  suttogta. -Amúgy már mondtad. Egy párszázszor - tette még hozzá kicsit elrontva a pillanatot.

- Jóvanna, értem - röhögtem fel majd a kezünket (a húgom, Dori szerint "szupernyálasan") összekulcsoltuk és elindultunk a buszmegálló felé. És, igen itt volt ez első probléma. Mert a buszmegállót éppen felújították. Jó, nem tűnt bajnak, ácsorogtunk egy ideig, aztán amikor nagyon nem jött a busz, megnéztük a menetrendet. Így utólag... Elvileg két perce jött volna a buszunk, csakhogy mégsem. Mi már vagy húsz perce vártunk, de nem jött.

- Na jó. Szerintem menjünk inkább HÉV - vel - sóhajtottam nagyot. 

- Oké - tette el a telóját Andris, és elindultunk az állomás felé. A HÉV legalább járt, és pont jött a jó, ezért gyorsan felszálltunk, és ledobtuk magunkat egy ülésre. Nem voltak sokan, ezért kényelmesen tudtunk ülni egész úton, de... Hát, igen. Ott volt egy néni akinek, khm, nem tetszettünk. Feltehetőleg a barátnőjével utazott, mert amikor elindult a szerelvény (elég hangosan) suttogni kezdett a másik ősz néninek.

- Hát látod, ezek a gyerekek a jövő! - sápítozott. - Látod milyen a ruhájuk! Az a szakadt farmer, mintha farkastámadás érte volna őket! Olyan... igénytelen. És nézd, hogyan ülnek, olyan illetlen!

 Itt már vissza akartam szólni nekik, de Andris megszorította a kezemet, hogy hagyjam. Pontosan tudta, hogy simán összevesznék a két nénivel. 

- Igazad van - kezdett rá a másik is - borzalmas, hogy egyszer ilyenek fogják vezetni a világot. És milyen szemérmetlen a pólója a lánynak - célzott az egyáltalán nem kivágott vagy túl rövid haspólómra.

Ekkor szakadt el a cérna, felpattantam az ülésről és odamentem a nénikhez.

- Elnézést kérek - kezdtem illedelmesen. - Szerintem önöknek nincs sok köze ahhoz, hogy mit viselek, de ha mindenképpen ki akarnak beszélni legalább úgy tegyék, hogy ne halljam - mosolyodtam el angyalian, és már sétáltam volna vissza Andrishoz, de utánam szóltak.

- Ha az anyád nem teszi meg, akkor majd szólok én, hogy megbotránkoztató az öltözéked! 

- Édes anyám. Csak így - javítottam ki, bár én sem szoktam így hívni anyut, de bele akartam kötni abba a... ööö nénibe.

- Te ne feleselj velem! Tisztességes embernek, tisztességesen szólj vissza! - ripakodott rám. Ekkor már Andris is ott állt mellettem és próbált csitítani.

- Viszlát - mondta a barátom és megfordulva elindultunk a helyünkre. Én még motyogtam egy "bunkók" - at, de azt hittem nem hallják. Hát hallották.

- Parasztok! - visította a néni. 

Na, ezen majdnem elröhögtem magamat, szinte meg is fulladtam a visszatartott nevetéstől, de amikor fél perc múlva leszálltunk, már nem bírtam tovább. Egyszerűen összegörnyedtem a röhögéstől. Andris egy darabig csak mosolyogva a vállamat átölelve figyelt, aztán ő is elkezdett nevetni. Na, így álltunk pár percig, egymást átkarolva, féktelenül nevetve.

XXX

Este nyolc kor hulla fáradtan estünk be Andrissal a házunkba. Ledobtuk a cuccainkat, majd bementünk a nappaliba.

Ijj. Az egész ház tele volt lufikkal, happy birthday feliratok mindenhol, a földön konfetti. A húgom fején egy partisapkával fújta őrülten a kis... fújókát. Az ilyen partikelléket, fogalmam sincs, hogy hívják. 

- Boldog szülinapooooooooooooot! - visította a húgom, mire anyu bocsánatkérően suttogta:

- A húgod kicsit túlpörögte magát, én mondtam, hogy nem kell a felirat. De a lufik bájosak, nem? - mosolygott vidáman anyu, én pedig rezzenéstelen arccal néztem rá.

- Anyu, úgy volt, hogy nem lesz ciki - sziszegtem.

- Dehát ez nem is az! Csak egy kis buli, buli, buli - énekelgetett. Kicsit sem volt ciki, ááááááá dehogy!

- Na jó. Szerintem együnk - szólaltam meg kínosan. Mindenki egyetértett azzal, hogy már nem ártana vacsorázni ezért elindultunk az ebédlőasztal felé, amin már tálalva volt a kaja. És akkor. Akkor jöttem rá, hogy nem mondtam meg a szüleimnek, hogy mit csináljanak. Az egyetlen kaja amit Andris nem szeret az a kacsa. És anyuék nyilván kacsát csináltak. Ne, ne, ne, ne! gondoltam.

Riadtan néztem Andrisra aki már a szagából is felismerte a "gyűlölt kaját". Még pont láttam ahogy elfintorodik, de amikor észrevette, hogy figyelem csak legyintett egyet. Aha. Értem. 

- Figyu, nem kell megenned, meg fogják érteni - sziszegem Andrisnak, amikor éppen senki nem figyel. 

- Ennyit simán meg tudok tenni azért, hogy anyukád örüljön. Ahogy hallottam egész délután főzött miattam, mekkora bunkóság ha most kijelentem, utálom. Még ha így is van - mosolyodott el finoman, mire én is vissza mosolyogtam rá. Tök kedves dolog volt tőle, és... hát feláldozó is. Tényleg évek óta, amióta csak ismerem utálta a kacsát, szóval ez nagy dolog.

- Na, gyerekek, lássatok hozzá - buzdított minket anyu.

- Oké - bólintottam, majd szedtem a vacsiból Dorinak, majd Andrisnak is. Direkt kiválasztottam neki a legkisebb combot, de mondjuk úgy, hogy az sem volt pici. Elhúzva a számat a tányérjára tettem a húst,  aztán szedtem magamnak is, kicsivel talán többet, mivel én a barátommal ellentétben imádom a kacsát. 

Apu már rég evett, anyu pedig meg sem kóstolta, ő a főzés közben mindig annyit eszik belőle, hogy mire kész lesz ő már tele van. Evés közben néha lopva Andris táljára pillantottam, és láttam, hogy viszonylag normális "ütemben"  fogy róla a hús. Lehet, hogy megszerette? gondoltam magamban, de amikor találkozott a tekintetünk minden kétségem elszállt, hogy Andris esetleg szereti a kacsát.

A kínkeserves vacsora végeztével anyu mondta, hogy akkor most jön a torta. Összeszorított fogakkal vártam, hogy mi lesz, és csak remélni tudtam, hogy nem ciki. Én naiv! Hogyan is gondolhattam volna a szüleimről, hogy vesznek egy sima közönséges csokitortát? Ők annál kreatívabbak!

És amikor Halász Judit befejezte a boldog szülinapot - ot, akkor anyu belépett a kezében egy hatalmas emeletes Pókember tortával. De komolyan! Tele volt fekete "pókhálóval", többször is rajta volt Pókember, még egy kép is volt rajta (marcipánból, de tök élethű volt) Peter Parkerről.

Amikor Andrissal megláttuk a tortát mindketten elkezdtünk röhögni. És röhögtünk. SOkat. AMikor látszólag soha nem akartuk abbahagyni anyu megszólalt:

- Most mi a baj? A pókember az valami fiú - dolog, nem?

 És igen. Így telt Andris tizennyolcadik szülinapja. Velem és a családommal.