Perfect Lie • afi |✓|

Tizedik

–Köszönöm, legyen szép napod!–mosolyogva vettem át a pultos srác kezéből a nemrég elkészített karamellás kávémat.

Körbenézve az otthonos kis kávézóban, a Woodfireben, -ahova hetente egyszer legalább betérek,- kiszúrtam egy üres, két személyes helyet, amit azonnal meg is céloztam. Lehuppantam a szürke szövetfotelbe, majd táskámból előkotortam a jegyzetfüzetemet, és a kedvenc kék tollamat. A kávémat kortyolgatva firkáltam bele a noteszbe az érzéseimet. Vagyis próbáltam megfogalmazni a kavargó gondolataimat. Bármennyire is szavakba szerettem volna önteni az elmúlt napok történéseit, egyszerűen nem jött össze. Ma van az ötödik napja, hogy nem beszélek Ashsel. Az első két-három nap még kitartóan próbálkozott, de azóta már nem keres. Tudom, visszaírhatnék neki, meghallgathatnám, de Rob, azaz Luke jelenléte annyira lesokkolt. Nem hittem volna, hogy valaha újra látnom kell őt. Igaz, sokat változott a kinézetét tekintve, de ettől függetlenül több ezer ember közül is felismerném. Sóhajtva dőltem hátra a fotelben, de rögtön meg is ugrottam ijedtemben, amikor észrevettem a velem szemben ülő fiút.

–Te kurvára nem vagy normális–emeltem fel a hangomat, mire a kávézóban tartózkodó néhány vendég érdeklődve pillantott felénk.–Mit keresel itt?–folytattam immáron halkabban.

–Kávézni jöttem–kezdett bele, miközben előre dőlve megtámaszkodott a térdén.–Mivel ez egy kávézó–arca rezzenéstelen volt, de a szája sarkában ott bujkált egy kis mosoly. Egyébként felháborítóan jól nézett ki, attól függetlenül, hogy egy sima fekete farmert és egy zöld pólót viselt. Fekete haja teljesen össze volt kócolva, nem zselézte be úgy, mint amikor videóhívásoztunk.

–Én mentem, ideengedem Kayt a helyemre, biztos itt van–mosolyogtam rá gúnyosan, ezzel próbáltam leplezni, hogy felkavart ez a hirtelen találkozás. Válaszát meg sem várva felkaptam a táskámat, majd kiviharoztam a kávézóból. Gyors léptekkel sétáltam a Hyde Park felé, ugyanis ez a hely az egyik kedvencem Sydneyben, ahol nyugalomra lelhetek.

–Nincs Kay, értsd már meg–kapta el a kezem percek múlva, mikor sikerült utolérnie.–Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy bírlak.

–Ne érj hozzám–sziszegtem idegesen.

–Gven...–kezdett bele, de nem tudta befejezni mondandóját, ugyanis egy igen ismerős hang csapta meg a fülemet.

–Csá Ash–lépett oda hozzánk Luke pihegve.–Hallod ez lesz a 6. km, amit futok, egyszerűen halálos–vigyorgott, majd hirtelen elhalkult, mikor észrevett engem.–Óó, szia Gven, ne haragudj, nem vettelek észre–köszönt nekem zavartan, miközben idegesen a hajába túrt.

Éreztem, hogy remegni kezdek. Ijedten Ashre vezettem tekintetem, arra várva, hogy ő majd megvéd. Aztán képzeletben fejbe vágtam magam, mert belegondoltam, hogy miért is védene meg Luke elől, ha ők ketten jóba vannak?

–Faszért jöttél ide, ember!–kiabált rá Lukera, miközben maga mellé húzott.

–Nyugi már, nem akarok semmi rosszat–tette fel védekezően a kezét.–Gven, valamikor beszélhetnénk?

–Szerintem nem akar veled beszélni–válaszolt helyettem Ash, miközben átkarolta a vállam. Igaz, picit haragudtam rá, de régen nem éreztem ilyen biztonságban magam senki közelében, mint most mellette.

–Gven?–lépett egyet felém Luke, mire én mégjobban Ashhez bújtam.–Megbántam, ne haragudj rám, kérlek.

–Attól még ugyanúgy megtörtént–szúrtam oda neki.–Soha nem leszek túl rajta.

–Luke, szerintem most mi megyünk, majd Mikenál tali–biccentett egyet az engem ölelő fiú Hemmingsnek, amolyan köszönésképpen, majd kézen ragadott, és odavezetett egy padhoz, és leültetett maga mellé.

–Köszönöm–szipogtam halkan, miközben egy zsebkendőt kotortam elő a táskámból.–De nem akarom, hogy miattam így beszélj vele. Hiszen barátok vagytok–tettem hozzá.

–Édesem, ez semmi volt ahhoz képest, amit pár napja kapott tőlem–rázta meg a fejét.

–Ashton Fletcher Irwin–néztem rá kétkedve.–Mit csináltál?

–Héé, honnan tudod a középső nevem?–homlokráncolva méregetett.–Én nem tudom a tiedet.

–Azért nem tudod, mert nincs–nevettem el magam halkan.

–Amúgy megvertem–hajtotta hátra a fejét Ash és hagyta, hogy a nap süsse az arcát. A sugarak a bőrén táncot jártak, büszkélkedve, hogy ők igenis hozzáérhetnek az arcához.

–Micsoda?–nagy szemekkel pislogva bámultam a mellettem ülő fiút. Bámultam, mert csodálkoztam azon, hogy miattam képes volt bántani barátját, és bámultam azért is, mert egyszerűen gyönyörűnek tartottam. Tudom, tudom, férfira nem mondunk ilyet, maximum azt, hogy helyes, de ő kifejezetten gyönyörű.

–Luke-ot megvertem. Kérdezted mit csináltam. Hát ezt–a kezével eltakarta a napot, rám emelte a tekintetét, majd folytatta.–Gven, én nekem erről kurvára fogalmam sem volt, hogy ő tette ezt. Amikor pár napja ezt leírtad, nem hittem el, és felkerestem őt–magyarázta.–Ő amúgy először nem ismert meg téged–tette hozzá.

–Én azonnal felismertem őt–piszkáltam a körmömet zavaromban.–Igazából én nem hittem volna, hogy nekem valaha újra szembe kell majd néznem vele. Aztán mikor videóhívásoztunk, és megláttam őt, egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ő kért meg, hogy beszélj velem–vallottam be félve.

–Ahj, te lány, bújj ide–tárta szét a karját, mire én rádőltem a mellkasára.–Máskor azonnal mondd, ha van valami és együtt megoldjuk. Az, hogy napokig nem mutatsz életjelet, az egyáltalán nem megoldás–suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára, mire én egy óriási mosollyal az arcomon szorítottam őt még jobban magamhoz.