Első fejezet pt1

41 3 0
                                    

Életem tizenhetedik telén anyám úgy döntött, hogy depressziós vagyok, feltehetőleg azért, mert ritkán mentem ki a házból, sok időt töltöttem ágyban, ugyanazt a könyvet olvastam újra és újra, ritkán ettem, és bőséges szabadidőm nem csekély részét annak szenteltem, hogy a halálról gondolkozzak.

Az összes létező brosúra, weboldal meg hasonló a rák mellékhatásai közé sorolja a depressziót. Pediga depresszió nem a rák mellékhatása. A depresszió a haldoklás mellékhatása.(A rák is a haldoklás mellékhatása. Úgyszolván minden az.) A mama azonban úgy gondolta, hogy kezelésre van szükségem, tehát elvitt Dr.Kim családorvoshoz, aki egyetértett vele abban, hogy mondhatni úszom a bénító és teljesen szabályszer depresszióban,ezért módosítani kellene a gyógyszerkezelésemet, továbbá hetente egyszer el kellene mennem támaszcsoporti űlésre.

Ez a támaszcsoport váltakozó szereposztásban vonultatta fel a daganatos egészségromlás különböző szakaszait. Hogy miért váltakoztak a szereplők? Mert ez is a haldoklás mellékhatása.

A támaszcsoport persze halálosan nyomaszott. Szerdánként találkoztunk egy kőfalú, kereszt alaprajzú episzkopális templom alagsorában. Leültünk körben a kereszt közepén, ahol a két gerenda találkozott volna, ahol Jézus szíve lehetett volna.

Ezt azért figyeltem meg, mert Taemin, a támaszcsoport vezetője és az egyetlen tizennyolcnál idősebb személy a helyiségben, minden nyomoronc találkozón előhozta Jézus szívét, és hogy mi, a rák ifjú túlélői, pontosan Krisztus legszentebb szívében ülünk, meg minden.

Már most ez így ment Isten szívében: hatunk-hetünk-tízünk besétált/beérkezett oda, legelt a süti és a limonádé silány választékából, azután leültünk a bizalom körébe, és ezredszer is meghallgattunk Taemin lehngolóan sivár élettörténetét, hogy hogyan támadta meg a rák a golyóit, és már azt hitte, meg kell halnia, de nem halt meg, felnőtt, és itt ül egy templom alagsorában, Amerika 137. legszebb városában, elvált családi állapotban, videójáték-függőként, jobbára barátok nélkül, szerény jövedelmét rákos múltjának piacosításából felkerekítve cammog a diploma felé, amely nem fog javítani szakmai kilátásain, velünk együtt várva Demoklész szabadító kardját, amely elől, lám, milyen sok éve már, hogy elmenekült, mert a rák elvitte mindkér mogyoróját, de meghagyta neki azt, amit csak a legkegyesebb lélek nevezne életnek.

ÉS TE IS LEHETSZ ILYEN SZERENCSÉS!

Ezután bemutatkoztunk. Név. Kór. Kórisme. Hogy vagyunk ma. Jimin vagyok, mondom majd ha rám kerül a sor. Tizenhat éves. Pajzsmiriggyel indult, de mostanára berendezkedett egy impozáns kolónia a tüdőmbe. És teljesen oké vagyok.

Amikor körbeültünk. Taemin mindim megkérdezte, nem akar-e osztozni valaki. És ilyenkor elkezdődött a támogató csoportrejsz: mindenki elmesélte, hogy hogyan harcolt, küzdött, győzött, zsugorodott, szkennelt. Azt meg kell adnom Taeminnek, hogy hagy beszélni bennünket a haldoklásról is. De a többség nem haldoklott. A többség meg fogja érni a felnőttkort, mint Taemin.

A támaszcsoport egyetlen mentsége ez a Yoongi nevű srác volt, egy hosszú képű, csontos fiú, aki az egyik szemére fésülte hosszú, szőke haját.

Pont a szemével volt a baj. Ugyanis fantasztikusan hihetetlen szemrákja volt. Az egyik szemét kivágták még gyerekkorában, most pedig azt a fajta vastag szemüveget hordta, ami természetellenesen felnagyította a szemét (a valódit és az üveget), mintha az egész feje ebből a mereven bámuló műszemből és az igazi szemből állna. Mint azt kikövetkeztettem a ritka alkalmakból, amikor Yoongi osztozott a csoporttal, egy visszaesés halálos veszélybe sodorta a megmaradt szemét.

Yoongi és én szinte kizárólag sóhajtásokkal kommunikáltunk. Valahányszor valaki a rákellenes diétáról értekezett, vagy porított cápauszonyt, vagy mit tudom én, micsodát szippantott, Yoongi rám pillantott, és egy icipicit sóhajtott. Válaszul én egy hangyányit megrázták a fejem, és kilélegeztem.

Csillagainkban a hiba^jikook^Donde viven las historias. Descúbrelo ahora