Jeon Jungkook borzalmasan vezetett. Ha megállt vagy elindult, mindig ZÖKKENT egy hatalmasat.Valahányszor fékezett, belefeszültem a Toyota SUV biztonsági övébe, azután hátranyaklott a fejem,valahányszor gázt adott. Lehet, hogy ideges voltam - egy idegen fiú kocsijában ültem, a háza felétartottunk, és fájón éreztem, hogy vacak tüdőm összetett erőfeszítésekkel hárítja az alkalmatlangyorsulások hatásait -, de olyan iszonyú pocsékul vezetett, hogy nem tudtam másra gondolni.Talán másfél kilométert tettünk meg ilyen szaggatott csöndben, mielőtt Jungkook megszólalt:
-Háromszor buktam meg a vizsgán.
-Nem mondod!-Nevetve bólogatott.
- Nem érzem a nyomást a műlábbal, a bal lábammal pedig nem érzek rá avezetésre. Az orvosaim azt mondták, hogy a legtöbb amputált probléma nélkül vezet, de hát... Énnem. Mindenesetre, negyedszer is nekirugaszkodtam a vizsgának, és körülbelül úgy ment, mint most.- Nyolcszáz méterrel előttünk a lámpa pirosra váltott. Jungkookra rátaposott a fékre, beletaszítva engema biztonsági öv háromszögű ölelésébe.
- Elnézést. Isten bizony, próbálok kíméletesen vezetni. Szóvala vizsga végén, amikor már totál biztos voltam benne, hogy ismét kudarcot vallottam, a vizsgáztatóazt mondta: „Nem szép, ahogy vezetsz, de technikailag nem veszélyes."
- Sajnos nem oszthatom a véleményét - mondtam.-Rákprémiumra gyanakszom. -Rákprémiumnak nevezik azokat az apróságokat, amik a rákos gyerekeknek járnak, azegészségeseknek meg nem: dedikált labda a kosárlabda hőseitől, késve is beadható házi feladat, megnem érdemelt jogosítvány stb.
-Ja - felelte Jungkook.
A lámpa zöldre váltott. Felkészültem. Jungkook beletaposott a gázba.
- Hallottad, hogy árulnak kézi irányítót olyanoknak, akik nem tudják használni a lábukat? -hívtam föl a figyelmét.
-Ja - biccentett. - Talán majd egyszer. - Úgy sóhajtott, amitől arra kellett gondolnom, hogy hisz-e a„majd egyszer" létezésében.
Tudom, hogy az oszteoszarkómánál nagyon jó a gyógyulási arány, deakkor is. Számos módon mérhetjük föl, mennyire bízik valaki a túlélésben anélkül, hogy valóbanmegkérdeznénk. A klasszikus módszer mellett döntöttem:
- Szóval iskolába jársz? - A szülőkáltalában kiveszik az embert az iskolából, ha várható, hogy fűbe harapunk.
- Igen - felelte. - A North Centralba. Egy év késéssel ugyan, de másodéves vagyok. Te?-Fontolgattam, hogy hazudok. Végtére is senkinek sem rokonszenves egy hulla. De aztán inkább az igazat mondtam.
- Nem, a szüleim három éve kivettek.
- Három éve? - hüledezett.
Nagy vonalakban felvázoltam a csodámat.
-Tizenhárom éves koromban megállapították nálam a IV.stádiumban levő pajzs- mirigyrákot. (Azt nem mondtam el, hogy a diagnózis három hónappal maradtle az első vérzésem mögött. Valahogy így: Gratulálunk! Most már nő vagy! Úgyhogy halj meg.) Aztmondták, hogy gyógyíthatatlan.Volt egy műtétem, amelyet nyaki nyirokcsomóirtásnak neveznek, és pontosan olyan kellemes, mintamilyennek hangzik. Azután jött a besugárzás. Azután kipróbáltak valamilyen kemoterápiát a tüdőmtumorjain. A daganatok zsugorodtak, azután megnőttek. Addigra tizennégy lettem. A tüdőm kezdettmegtelni vízzel. Máris olyan voltam, mint egy vízi hulla: kezem-lábam megdagadt, a bőröm kirepedezett, az ajkam állandóan kék volt. Ekkor kaptam ezt a gyógyszert, hogy ne rémüljek teljesenhalálra a ténytől, hogy nem bírok lélegezni, amit intravénásan nyomattak belém több mint egy tucatmás gyógyszerrel együtt. De még így is kissé kellemetlen a fuldoklás, főleg hónapokon át. Végül azintenzíven kötöttem ki tüdőgyulladással, és mama az ágyam mellett térdelve kérdezgette:
VOCÊ ESTÁ LENDO
Csillagainkban a hiba^jikook^
Fanfic(JIKOOK VÁLTOZAT) . . . . . . Egy romantikus könyv átalakított története. A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Jiminnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az...
