Duplicity [H.S.] /magyar/

01

A pillanat mikor szemünk találkozott, rémülten ziháltam.

A lábaim hamarabb elkezdtek járni mint az eszem,mivel hirtelen elrohantam a félelemtõl. A végtagjaim bizseregtek és a szívem olyan gyorsan versengett, hogy tulajdonképpen már bántott vele. Nem is igazán vettem levegõt miközben menekültem elõle, melynek tanúja voltam.

Nem tudtam merre menjek, vagy hogy mit csináljak. Csak annyit tudtam mikor kísérteties léptei valahol a nyomomban voltak-tiszta pánik kezdett el uralkodni rajtam. A kamerám szíja égette az izzadó tarkómat, a készülék alapja újra és újra ütõdött a hasamnak amíg futottam keresztül a kijárat nélküli színfal mögött. Reménykedtem, hogy látok egy másik személyt, bárkit, akihez futhatok segítségért. Meglátta, hogy õ és a többi banda tag mit csinált velem, és fogalmam sem volt mit fog velem tenni most, hogy tudom.

Azt hiszem meg fog ölni.

Hallottam a gyors szívverésem keveredését a hozzám egyre közelítõ embernek nehéz léptei nyugodt visszhangját. Nem ordította a nevemet vagy jelzett bármit is, hogy hagyjam abba a menekülést-õ csak szó nélkül követett.

Nem hangzott futásnak, sokkal inkább olyan volt mintha sétált volna. Futottam olyan gyorsan, ahogy csak tudtam irányérzék nélkül, míg nyugodt léptei el nem hagyták dobhártyáim, a tény viszont az, hogy idejét szánta arra, hogy ezt az egészet rosszabbá tegye. A horrorfilmekben való rettegésem kezdett valóra válni, mellesleg elkapott egy erõs érzés azzal kapcsolatban, hogy itt a vége a történetemnek.

Közel volt.

A ködös elmém elbocsájtott errõl a hosszú folyosóról, látva egy pár dupla fekete acélajtót egy pirosan világító ,,kijárat" felirattal a szabadságom felett. Az instabil lábaim vittek azokhoz az ajtókhoz, amelyek ez épület kijáratát jelzik felém, remélhetõleg a publikus világba. Torkomban megakadt a lélegzet, míg vérem olyan gyorsan pumpált, éreztem hogy el tudnék ájulni. Nem éreztem kezeim, egyszerre izzadtak és jég hidegek voltak.

Közel voltam az ajtóhoz, de éreztem, hogy õ még közelebb volt hozzám. Egyszer csak lefordult a folyosóról, léptei gyorsultak, mivel tudta, hogy nemsokára elérem a kijáratot. Segítségért akartam kiáltani, ahogy azt az iskolában is tanították, de senki sem készített fel arra, hogy a rémület lebéníthatja a hangszálaimat, így egy hang se préselõdött ki belõlem.

Testemet az áthatolhatatlan acélajtókhoz vágtam, erõsebben mint azt vártam. A léptei egyre gyorsabbak, nehezebbek és közelebb voltak.

Remegõ kezem megragadta a nehéz ajtónak hideg, ezüst kilincsét, csak éppen hogy kinyitottam szellõ csapott meg, mikor egy kéz mögülem felbukkant az ajtó felületére csapódva.

Kiáltottam, mikor az ajtó bezárult, a fejem melletti kezet gyûrûk, tinta és vér borították. Remegõ testem csapdába esett az ajtó és a mögöttem lévõ test közé, nem voltam hajlandó megfordulni és ránézni. Nem érintett meg, de éreztem közelségét.

Elkapott.

Homlokomat a hideg ajtónak támasztottam, testhõje sugárzott közvetlenül a hátamnak és rettegtem attól, hogy mit fog csinálni velem. Nem tudtam normálisan gondolkodni, hiszen nagyon féltem.

Nem mondott egy árva szót sem, csak a csend keveredett forró, hebegõ lélegzetemmel, amit a félelem árasztott. Olyan közel nyomtam magamat a falhoz, ahogy tudtam és amennyire csak lehetett, olyan távol akartam tõle maradni. Homlokomat a kemény ajtónak préseltem, szemimet becsuktam a terror elõl. Ködös elmém gondolatai nem másból álltak mint félelembõl és tiszta nyomorúságból. A kamerám fájdalmasan nyomódott hasamba, mert annyira hozzányomultam az ajtóhoz, melynek oka az volt hogy távol maradjak mellkasától.

Miért nem mondott semmit?

Vörös kezét azóta az ajtónak préselte fejem mellett, éreztem még csukott szemmel is. Teste még mindig nem érintette az enyém. Tudtam, hogy közvetlen közel volt, valószínûleg csak a tarkómat bámulhatta. Tanácstalan voltam azzal szemben, hogy mit fog velem tenni ezek után, úgy éreztem meg fog ölni.

De mikor óvatosan összpontosítottam rá, éreztem és hallottam is lélegzetét.

Lassú, majdnem hogy néma, mély levegõvétel volt, amely hallatszott keresztül az orrán. Lélegzete ütközött fejem tetõpontjával. Csukva tartottam szemeim e teljes trauma alatt, mely forró vízzel árasztotta el tüdõimet. Testemre kicsapott az izzadság, tehetetlen voltam. Fogalmam sincs miért nem mondott semmit se, talán próbálta eldönteni, hogy mi tévõ legyen velem most, hogy tudja, tudom mit tett.

"Úgy tûnik van egy kis problémánk most, nemde?"

Sziasztok! Gondoltam lefordítom a híres "Duplicity" alkotást nektek és természetesen így magamnak is. Nem pontosak a fordítások, próbáltam magyarosítani a szöveget. Hamarosan jövök a következõ résszel! Addig is vigyázzatok magatokra! <3