Lick or Kick?- Larry Stylinson Befejezett

XXXV

Louis:

- Nem kéne az ablakban ülnöd. - jött be Patrick a szobába kopogás nélkül. Már megszokhattam tőle, hogy mindig így érkezik, szóval igazán nem lepett meg.

- De tetszik a kilátás. - mondtam felé sem nézve. Az ennyire magas helyek mindig is a gyengéim voltak, imádom őket. És jobb kifele bámulni, mint a kórházi falakat nézni. Patrick sóhajtott egyet, majd kis hezitálás után felült velem szembe az ablakpárkányra. A hó ismét nagy pelyhekben esett, pont december elsején. Lassan a huszadik szülinapomhoz közeledünk. Jól elszaladt az idő.

- Harmadik nap. - döntötte a fejét az üvegnek Patrick. - A kezelések akkor jól mennek? Kedves a terapeuta? Hogy érzed magad? - kérdezte szomorúan mosolyogva, és szerintem nem is igazán a testi állapotomra gondolt. Hiszen azt láthatta, egyre jobban voltam. Itt most nem erről kérdezett.

- Őszintén? - húztam el a szám, majd Patrick-ra néztem. Felhúztam a mellkasom elé a térdeimet, karjaimat megtámasztottam rajta. - Ugye nem fog visszajönni? - kérdeztem halkan. Patrick szomorúan nézett rám.

- Tudod, hogy neked mindig az igazat mondom. - felelte. - De most ötletem sincsen mit mondjak. - nyúlt a kezem felé, majd megfogta azt. - Emlékszel, amikor az elején hogy hülyéskedtünk ezzel az egésszel? Veled és Harry-vel? - kérdezte, mire bólintottam. - Akkor vitték el a csirkém.- tette hozzá, mire erőtlenül felnevettem. - Louis, én nem hiszem, hogy.. - hagyta félbe a mondatot.

- Hogy visszajön? - kérdeztem.

- Hogy nem jön vissza. - felelte. Nagyot nyeltem, miközben igyekeztem nem engedni a könnyeimnek. Inkább újra a város felé néztem.

- Talán csak találnom kellene valaki mást. - motyogtam az orrom alatt.

- Te találhatsz mást, persze. - meglepve néztem vissza Patrick-ra, mert azt hittem majd ellenezni fogja. - De fele annyit sem fog jelenteni, mint Harry. - rázta meg a fejét, aztán megszorította a kezemet. Beletörődően bólintottam egyet, mert teljesen igaza volt. - És nem akarsz te mást helyette. A kis Louis-nak az ő Harry-je kell, ugye? -  halványan elmosolyodtam, de ekkor már könnybe lábadtak a szemeim. - Istenem, te gyerek.. - törölt el egy sós cseppet onnan, mire én csak szipogtam párat. 

- Annyi mindent terveztem vele. - szólaltam meg halkan. - Hogy milyen lehetne a jövőnk, miket csinálhatnánk meg ilyenek. Vennénk egy kutyust, akit reggelente biztosan ő vinne el sétálni, mert én ki nem állhatom a korán kelést. De este ketten mennénk, hogy több időt lehessek vele. Aztán nem is tudom.. örökbe fogadhattunk volna egy kislányt egy szép napon. Lehetett volna családunk, mert tudom, hogy mind a kettőnknek szeretetre van szüksége. Egymás mellett éltük volna le az egész életünket. Még az esküvőt is elképzeltem. A tortát, a helyszínt, melyik lenne az a zene, amire az első táncunk történne. - gondoltam vissza mindenre, amiket már annyiszor lejátszottam a fejemben. - De most már látom, hogy minden felesleges volt. - ment el egy pillanat alatt a kedvem.

- Ne mond már ezt, Louis. - kért meg Patrick.

- Ne mondjam? - vontam össze a szemöldököm. - Akkor áruld már el kérlek, hogy hol van Harry? Hol van, amikor a legnagyobb szükségem lenne rá? - sírtam el magamat újból, pedig ma még nem került rá sor. Ma még bírtam, de úgy tűnik csak idáig. Patrick hamar közelebb húzott magához, majd vigyázva a kötésekre és az infúzióra, magához ölelt. - Miért nincsen itt velem?- hajtottam mellkasára a fejemet. A legrosszabb állapotomban hagyott Harry egyedül, én pedig képtelen voltam egyben tartani magamat. 

- Nem tudom, Louis. Nem tudom. - mondta szomorúan, és még jobban magához szorított. - De vissza fog jönni, rendben? Vissza fog jönni. - támasztotta meg állát a fejem tetején, én pedig képtelen voltam hinni a szavaiban. Próbálkoztam, de egyszerűen nem ment. Visszagondolva a Harry-vel közös pár hónapra, minden olyan távolinak tűnik. Ezzel az egésszel, mintha éveket húztam volna ki a közös jövőnkből. Ha egyáltalán van nekünk olyan. Kellek még vajon neki? Hiszen itt hagyta nekem a keresztet.. vagy lehet ezzel akart elbúcsúzni? Erre a gondolatra még jobban Patrick-ba kapaszkodtam, mert úgy éreztem ott helyben szakadok meg szó szerint a rajtam lévő nyomás miatt. Nem hagyhatott csak így itt.