inescapable soul

》1《

"When you fall from the sky
My blood runs cold and I feel paralysed"

Rosalie keservesen szaladt végig London koszos utcáin. Az árvaházba legalább egy kicsit is biztonságban érezheti magát. Persze ez egyáltalán nem volt így, mégis ez volt a kevésbe rossz akkor, abban a percben. Sietve zárta be a ház ajtaját, remegve döntötte hátát annak. Nem akart többé férfira nézni. Félelme nagyobb lett, minden egyes munkájánál – ha egyáltalán lehet ezt munkának nevezni. Az alig 17 éves lány, szakadt ruháival sietett vissza a roskadó ágyához, de nem tudott lefeküdni – amire nagy szüksége lett volna – ugyanis két fiatal terült azon szét.

Nagy sóhaj után a távolibb sarokba lelt egy kis nyugtot, ahol lepedők takarták kilétét. Ha Dott rájön, megint elfutott, biztosra veszi, nem lesz kellemes. Dott az árvaház vezetője – vagyis afféle. Legyen a gyerek fiú, leány mennie kell, kiszolgálni a fizető vendégeket. Biztosra vehetjük ez nem engedélyezett. Dott évek óta így kezeli/vezeti a házat. A gyerekek, esetleg amit tudnak, a fizetés ellenére lopnak.

Rosalie inkább előbb lop, utána fut. Nem várja meg azt, amiért a „vendég" fizet. Most is így volt, sietve futott, - menekült – a férfi elől, ki kiéhezett vágyait kívánta kiélni törékeny testén. Viszont ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Eddig tűrte Rosalie, visszafogta magát, nem sírt. Most csak egy biztonságos helyre vágyott. Dott megmondta, még egy ilyen és pórul jár.

Félt.

Ki ne félt volna, ki minden egyes nap azt hallgatta, miként más gyerekek sikítanak a bezárt szoba falain túl. Tudta, ha nem tud elmenni, ennyi. Dott oda fogja vinni, amint meglája, hogy visszajött. Talán két órára számít ilyenkor, mit a férfiak lekötik szerencsétlen fiatalokat. Az a fél óra, mit Rosalie oda töltött, egyszerű válasz arra, megint mit tett. Pedig józanésszel nem az volt a rossz döntés. Csupán magát mentette, mint mindig. Eddig Dott elnézte ezeket neki. Fiatalnak tartotta, talán jobban kedvelte – bár ez rossz szó ra – a lányt, mint a többieket, így eddig nem volt szó, büntetésről a szegésekért. Lehet az is hozzá tett a lány szerencséjének, mindig bőségesen lopott, így sokat hozott Dott-nak a konyhára. Hogy mi változtatott a nő véleményén, Rosalie nem tudhatja. Egyszerűen közölte vele, még egy esély, nem több.

És eljátszotta az utolsó dobását is. Tudta, hogy ha visszajön, és nem elfut, akkor Dott beváltja „ígéretét", de a lányka nem tudott más helyet, hova mehetett volna.

Dott éles léptekkel közeledett hamarosan a helyiség felé. Rövidke időn belül terelődött tekintete a sarokban kuporgó szakadt ruhát viselő lánya. Szemei tűzben kezdtek égni, Rosalie már akkor tudta, inkább az utcán kellett volna maradnia.

Dott sietve ragadta meg a törékeny lányt karjainál, és vonszolta a tehetetlenül zokogó testet a lezárt szoba felé. Az ajtó mögött három jósúlyban lévő férfi ragadta meg és taszították egy rozoga ágyra. Hangos csattanással zárult be mögötte a fa ajtó, majd kutakodtak, míg végül a megfelelő eszközök elő nem kerültek.

Rosalie látta a bőr szíjat Dott kezében, látta az arcát miként pillanatig találkozó tekintettük után valami átsuhan rajta, majd átnyújtja azt a kövér szakállas embernek. Rosalie kiabált megpróbált felkelni, de a másik kettő fogva tartott a végtagjait. Kövér könnyei patakokban folytak le arcán, már mielőtt bármi is történhetett volna. Dott fölötte magasodott, hason fekvő alakja még jobban törékenynek játszatott, így mint valaha. Az anyag szakadt, látni engedve így hófehér bársony bőrét. Felkészülési ideje se volt azonnal érezte miként a bőr bőrével érintkezve csattan, majd elhúzódik, és újra lecsap, fellélegzési ideje se volt a második és a harmadik csapás között, háta máris felhasadt és a vér szépen lassan szivárgott az egyre mélyedő sebekből. Keserves sikítás tört ajkai közül, de a sokadik csapás után hangja elhalkulni látszott, torka feladta a harcot. Teste remegett, kezeit ökölbe szorította és reménykedett, az az utolsó lélegzetvétele.

Reményei cserbenhagyták, eszméletét vesztette, majd talán két óra múlva tért magához az egyik roskadt ágyon.

Csontjaiba hasító fájdalom ellenére felkászálódott és körbenézett. Mindenki aludt a tágas szobában. Sehol nem látta Dott-ot. Éjjel volt, a rácsos ablakon kinézve az éj sötétjét látta.

Eljött tehát, most kell eltűnnie, tudta jól. Hallkan emelkedett fel fekhelyéről. Kifelé menet félve figyelte, nehogy valaki észre vegye.

Amint kiért a főutcára megcsapta a kora tavaszi hideg mínusz fok. Ezen nem segített cafatokban magánviselt ruhája. Nemtudta hova mehetne, minél messzebb akart kerülni a háztól. Karjait maga köré zárta és könnyfátyolos tekintettel nagy fájdalom árán haladt egyre közelebb talán a biztonság felé.

Már égészen mélyen London szívében járhatott, lábai alig vitték súlyát. Eldöntötte, ha rossz döntés is, bekopogtat egy ház ajtaján. Nem tudott másra gondolni csak, hogy végre biztonságban legyen, erre viszont nagyon kevés esélye volt, ő is tudta lelke mélyén.

Talán nagyot tévedett.

Egy félreeső ház ajtajában akart kopogtatni, szemei előtt már csak foltokat látott.

Kezét kopogásra emelte, ezzel egy időben - talán a ház tulaja – nyitotta az ajtót. Mintha megérezte volna, de ha nem is, akkor a sors akarta azt, hogy így legyen, Rosalie magas alak körvonalát látta maga előtt, de már nem tudott reagálni, tehetetlenül esett a földre.

Bizton mondhatom kemény esés lett volna, ha a magas szikár alak nem reagál időben. Karjai a leány teste után kaptak, megtartva pihe súlyát.

Kék kozmoszok, értetlenül tekintettek le a karjaiba tartott teremtésre, és megmagyarázhatatlan érzés derengett a titokzatos alak mellkasába.