Utolsó Vérig (Befejezett)

8. Hiba a gépezetben

Folyamatosan nézem az időt, szinte visszaszámolok, hogy végre kikössünk. Kezdetben valamiért csak nagyon rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy hajóval indulunk útnak, mostanra viszont már minden fajta érzést elnyom az az egy, ami uralkodik a testemen. A mérhetetlen hányinger. Eddig fogalmam sem volt, de minden bizonnyal tengeribeteg lehetek, mert egyre rosszabbul vagyok, és néha még meg is szédülök, amikor a hajó egy nagyobbat billen. Egy dolog van, amit a világon mindennél jobban rühellek, az pedig a gyengeség, az ha bármivel kapcsolatban is gyengének tűnhetek. Ez a kibaszott hajó pedig úgy tűnik, igyekszik kifogni rajtam. Lehunyt szemmel, minden erőmmel arra koncentrálok, hogy ne rókázzak ide. Csak azért nézek néha Harryék felé, hogy megbizonyosodjak róla, jól vannak. A göndör még mindig suttogva beszélget a kisfiúval, ezért újra és újra nyugodtan csukom vissza a szemem.

Időről-időre elbóbiskolok, és az egyik alkalommal, amikor újra kinyitom a szemem, Harry és a kisfiú néznek vissza rám. Minden matracot összetoltak, így közelebb lehetünk egymáshoz. Csak egy apró mosolyra telik tőlem, a zöld szemű angyal viszont egyből viszonozza. Nem szólalunk meg, csak nézünk egymás szemébe. Kezdek nagyon éhes lenni. Hozzá vagyok szokva, hogy akkor eszem, amikor csak akarok, ezért ez a helyzet most nagyon idegen. Nem tudok másra gondolni, csak egy hatalmas adag sültkrumplira, egy óriás burgerrel, leöblítve legalább egy liter kólával. A legjobb lenne, ha nem álmodoznék ilyesmiről, mert csak még éhesebbnek érzem magam tőle. Újra becsukom a szemeimet, ahogy ezen gondolkodom, és szinte látom magam egy étteremben, ahogy éppen elém pakolják mindezt. Nehéz nem felnyögni csupán a képzeletem által elém vetített képen.

- Hé, Louis! - kúszik be Harry érdes hangja a gondolataim közé, és hirtelen pattannak ki a szemeim, amikor felfogom, hogy most sokkal mélyebben aludtam el. - Minden oké, nyugi. Semmi baj. Csak hoztak kaját. Enned kellene néhány falatot, amíg még ehető ez a szar.

Egy szelet kenyeret tart felém, és egy pohár vizet tesz le a földre. A műanyag pohár kopott és a tetején meg is van repedve. A hányingeremen nem segítenek ezek a körülmények. A kenyér viszont kecsegtető, tele szénhidráttal, amit mindenképp meg kellene ennem, mert tényleg szükség lehet az erőmre. Egy mosollyal elveszem tőle, és egy kicsit feltornázom magam, a kabin mocskos oldalának dőlve. Nem akarom tudni, miért néz ki úgy, ahogy. Hogy vértől ilyen, sártól, vagy csak a hosszú, takarítástól mentes idő tette ezt vele.

A kenyér már most sem friss, ezt nem nehéz megmondani, de még tökéletesen ehető, ezért gyorsan tépkedem, hogy a számba dobáljam. Közben Harryt és a kölyköt nézem, akik nálam jóval gyorsabban falják be azt az egyetlen szeletet.

- Hogy hívnak? - nézek a kisfiúra, aki egy pillanatra rémültem néz rám, de valószínűleg tudja, hogy semmi félnivalója tőlem, ezért nyel egyet, és válaszol.

- Kyle.

- Mennyi idős vagy? - teszem fel a következő kérdésem, de nem vagyok benne biztos, hogy hallani akarom a választ.

- Tizenegy - feleli halkan, és folytatja az evést. Én közben váltok egy keserű, talán egy kicsit dühös pillantást Harryvel, de semmit se tehetünk. Ugyanolyan foglyok vagyunk, mint Kyle.

Újabb órák telnek el, és amikor a levegő hűlni kezd, én pedig egyre jobban fázni, tudom, hogy odakint már esteledik. Eldőlök a matracomon, és végignézem, ahogy Harry lefekteti Kyle-t, aztán leveszi a dzsekijét, hogy a fiúra terítse. Addig nem hagyja magára, amíg a kicsi el nem alszik. Csak azután mászik közelebb hozzám, és az ölelésembe fészkeli magát. Tudom, hogy ő is rohadtul fázhat, főleg a kabátja nélkül, ezért leveszem a sajátomat is, és kettőnkre terítem, mintha takaró lenne. Így kénytelenek vagyunk nagyon közel feküdni egymáshoz, de ez egyébként se lenne probléma, mert a göndör úgy bújik, mintha egy elanyátlanodott kiscica lenne.