Utolsó Vérig (Befejezett)

15. Mondj valamit

A kiutazás az országból stresszes volt. Főleg, hogy Harrynek egyelőre nincsenek legális papírjai, de apám emberei kísérnek minket, és az egész zenekar a család magángépével utazik. Így minden sokkal egyszerűbben kivitelezhető, mintha az eredeti utazási terveket követnénk. Apa ragaszkodott ehhez.

Az első két állomás Ausztráliában volt, és minden gond nélkül letudtuk a koncerteket. Még csak gyanús mozzanatok se voltak, Harryn pedig hetek óta először láttam, hogy mintha ellazult volna. Csak egy kicsit, éppen néhány percre, de az a sok néhány perc már bíztató volt.

Most landoltunk Olaszországban, a legutolsó állomás jön, és a holnap esti koncertet sokkal különlegesebbnek akarom, mint bármelyiket a turné alatt. A szállodába érve Alek lekopik rólunk, és Daviddel andalognak el a szobájukba, így már csak kettesben vagyok Harryvel, amikor a lakosztályunk felé indulunk. Na meg a két debellával, akik a menedzsment által vannak mellém rendelve, és a három igazi testőrrel, akiket apa küldött, hogy elkísérjenek minket. Ha ilyen körülmények között bármi komoly bajom esne, nagyon elszégyellném magam, de ettől függetlenül is nyitott szemmel próbálok járni, és Harry sem válik meg a fegyverétől, amit még a családom birtokán kapott. Éjszakára is a keze ügyében van. Vagy az éjjeliszekrényen, vagy a párnája alatt tartja.

- Annyira jó végre lefeküdni - sóhajt fel, amikor eldől a hatalmas franciaágyon. - Nagyon kényelmes a gép, de ez a húsz órás repülőút kicsinált. És még az időérzékem is elveszett. Mennyi idő lenne most Sydneyben?

- Halvány fogalmam sincs - nyögök fel, ahogy én is leborulok mellé, és átölelem a párnám. - Aludjunk, az a biztos.

- Várost akartam nézni - motyogja mellettem, és ahogy csak a fél szemem résnyire nyitom, éppen vetkőzik, és már csak az alsója és a pólója van rajta, amikor mellém térdel. Gondoskodó, szinte simogató mozdulatokkal húzza le a nadrágom, és edzi le rólam a kapucnis pulcsim, hogy aztán mellém bújjon, és mindkettőnket betakargasson. - Vacsorázni egy jó étterem kiülős pavilonja alatt.

- Legközelebb - felelem, de szerintem már alig lehet érteni, mit próbálok mondani, az álom pedig emberfeletti erővel ragad magával.

Az álom, amiből zihálva, és izzadtan ébredek, Harry a csípőmön ül, és rémült tekintettel kapkodja a levegőt.

- Louis... - sóhajt fel végül egy kis megkönnyebbüléssel, és a mellkasomra fekszik, ahogy megölel. A szívem még mindig őrült ütemben dobog, és remegve veszem miatta a levegőt. - Néha... Alig tudlak felkelteni.

- Semmi baj - suttogom, és nyelek egy nagyot, amint kimondtam. - Csak álom.

- Igen, persze - válaszolja, és újra felegyenesedik, hogy a szoba sötétjében is a szemembe nézzen. - De ezek az álmok kínoznak téged, Lou, és utálom látni.

- Gyere ide - lehelem felé, és lehúzom magamhoz egy puha csókra, aztán úgy fektetem el, hogy az ajkaink szinte összeérjenek. Nézünk egymás szemébe, Harry pedig finoman simogatja az oldalam. - Jól vagyok, oké?

- Nem hiszem, Lou - feleli halkan, és ad egy puszit az orrom hegyére. - Talán... Egy terapeuta jó lenne.

- Ha beszélgetni akarok, itt vagy nekem te - válaszolom egyből, és tudom, hogy ez nem igaz. Ezeket a rémálmokat, és egyáltalán a történteket, soha nem beszélhetném meg Harryvel. Nem halmoznám az én traumámat is a vállára a sajátja mellé.

- Lou, kérlek - könyörög suttogva, és a szeme, a pillantása az, ami miatt nem tudok neki nemet mondani.

- Ha hazaértünk - biztosítom, és már előre utálom azokat a beszélgetéseket, de főleg azért, mert nem csak Harryvel, senkivel nem akarok erről beszélni.