"szeretlek. tudod, ugye?"
világ életembe úgy gondoltam, hogy azt mondani, hogy "te szeretsz engem" nagyképűség. nem tudtam a saját apukámnak kimondani ezt a 3 szót. de nálad tudom. tudom, hogy szeretsz engem és annyira hálás is vagyok ezért. köszönöm, hogy itt vagy, hogy vigyázol rám és hogy megbocsátottál nekem.
nem tudom, mi fog történni, tényleg fogalmam sincs és félek. de mégsem vagyok megbénulva a félelemtől, mert tudom, hogy te itt vagy. és hogy itt leszel. nem tudom, mi fog jönni most, ki tudja meddig fog még ez a helyzet tartani, de azt tudom, hogy te örökre itt leszel, a hajónkban és ott fogod velem evezni.
nagyon hálás vagyok neked. mikor veled beszélek, az mindig önbizalmat ad. hónapok óta nem találtam magam, elvesztettem mindent, amit szerettem magamban. utáltam magam és haragudtam magamra és most, hogy újra beszélgetünk, úgy éreztem otthon vagyok. újra visszakaptam azt a lányt, aki erős volt és kiállt magáért. azt a lányt, aki végignevette az éjszakákat, azt a lányt, aki újra és újra fel akart kelni, hogy tudjon beszélgetni veled. ezek a dolgok mindig visszahoznak az életbe. amikor lent vagyok és arra gondolok, hogy bárcsak örökre aludhatnék, akkor eszembe jutsz te. a beszélgetések, a könyveink, a hívásozások, a lolozások, a családod és a dolgok, amiket meg akarunk csinálni, a helyek ahova el akarunk menni. ezek miatt nem csak azt érzem, hogy még élnem kell - bár azt is - hanem konkrétan belém rak egy vágyat az élet felé. élni akarok ilyenkor. a legtisztább formában.
köszönöm, hogy vagy nekem és hogy a beszélgetéseinkbe megtalálhatom az otthonom. már nagyon hiányzott. nagyon hiányoztál.
