ha már az előző is azokról a dolgokról szólt, amiket te mutattál meg nekem, akkor most itt van mégegy dolog, amire nélküled nem lettem volna képes.
sose mertem bevallani senkinek, hogy mennyire félek a haláltól. sose mertem senkinek sem szólni ha rettegtem, sose mertem senkinek se elárulni a pánikrohamaim okát, mert féltem, hogy nem vesznek komolyan, hogy kinevetnek. képtelen voltam erről beszélni, hülyének néztem magam, annyira hülyének. úgy éreztem én vagyok az egyetlen ilyen szerencsétlen ezen a világon, hogy ilyen probléma nem is létezik csak én szívok vele, stb. és amikor elkezdtem veled beszélgetni és te kimondtad ezzel kapcsolatban is a gondolataimat, akkora komfortot éreztem. végre, annyi év után nem éreztem magam egyedül. végre annyi év után megértettek. egész életembe rettegtem a haláltól és soha se mondhattam el senkinek, de neked igen. köszönöm.
normalizáltad bennem. megmutattad, hogy én ettől nem vagyok hülye, sem idióta. hogy ezektől függetlenül okos vagyok és érett, hogy nem ezek határoznak meg. te sosem nevettél ki és mindig komolyan vettél. ha te nem lennél, soha se mertem volna nyíltan beszélni ezekről a családomnak. sose lettem volna képes segítséget kérni. szóval egyfelől, te tényleg megmentettél.
