Háborgó csendélet

A lakás 2.

  Ahogy bemegyünk az ajtón, egy nagy, világos tér fogad, egy rövidke folyosó végén. Balra van rögtön a konyha, ami már be van rendezve.



Gyönyörű, komolyan. Pont amilyet szerettem volna. Jobbra fordulva egy nagy üres tér van, a bútoramira várva.
    Ja igen, a bútorok már meg vannak véve, egy raktárban állnak, míg nincs rájuk szükség, innen nem messze.
A szoba végén van egy terasz, ami pont megfelelő méretű.
Jobbra van egy folyosó, ahonnan nyílik két ajtó, szinte egymással szemben. A bal oldali a hálószoba. Nagyon meglepődtem, hogy milyen nagy! Külön gardrób szoba is van és óriási ablakok. A másik ajtó mögött van a szintén nagy fürdőszoba. Zuhanyzóval és káddal.
Az egész lakásnak egész nagy a belmagassága. Mostmár biztos, hogy jó lakás mellett döntöttem.

- Szóval, akkor át is adnám a kulcsokat, - kezdett neki Dylan - bármikor elkezdheted a költözést.
- Ez nagyszerű, köszönöm.
- Egyébként te a Berkeleyen fogsz tanulni? - kérdezte.
- Igen, ott. - feleltem boldogan. Még mindig alig hittem el.
- Na és milyen szakon?
- Igazságügyi igazgatási.
- Na nemár, ilyen nincs! - nézett csodálkozva
- Mi? Hogy érted? - összezavarodtam.
- Én is ott kezdek idén. Pont ezen a szakon.
- Na jó, ez tényleg elég hihetetlen. - nevettem fel és ő is csatlakozott.
Közben kiértünk a közösségi lakóépületből.
- Hát akkor, ha bármire szükséged van, nyugodtan hívj és a suliban találkozunk.
- Oké köszi.
Megölelt én pedig viszonoztam.
- Szia
- Szia.

Utána még visszamentem a lakásba. Gyönyörködtem.

Felhívtam anyát, hogy tudassam vele, mi újság, majd aput is.

Szóltam a raktár tulajdonosának, hogy kezdhetik szállítani a bútorokat. Megadtam a címet és egy pótkulcsot hagytam a lábtörlő alatt.
Ezután visszaindultam a nagybátyámékhoz. Gyalog.
Útközben benéztem néhány parkba. Az Indiai Park van a legközelebb hozzájuk.
Mikor megérkeztem már Luke bácsi is otthon volt. Este fél kilenc körül járt az idő.

- Sziasztok!
- Na, mi újság Sage? - kérdezte Lori.
- Elkezdhetek beköltözni a lakásba! - feleltem izgatottan.
- Nahát ez csodálatos hír.
- Valószínűleg bele fog telni egy hétbe, mire teljesen berendezkedek, szóval addig még itt fogok zavarkodni.
- Nem zavarsz egyáltalán.
- Ez kedves. Már vacsoráztatok?
- Nem, megvártunk téged.
- Köszönöm szépen, sokat jelent nekem. - mosolyogtam és elkezdtem segíteni Lorinak téríteni.
- Nem kell ám segítened, boldogulok egyedül, nyugodtan ülj le, biztosan fáradt vagy. - mondta kedvesen
- Ugyan már, ez semmiség, szívesen segítek.

A vacsora nem tudom pontosan, mi volt. Valami tésztás kaja garnélával.
Caleb is ott volt, de alig evett, végig csak mogorván nézte az ételt, mintha valami rosszat tett volna ellene és haragudna rá.

Vacsora után betettük a mosatlant a mosogatógépbe és elindultam a szobám felé.
Mikor beléptem, vízcsobogást hallottam. A fürdőszoba ajtaja felé vettem az irányt. Zárva volt.
"Mi lehet ez?"- gondoltam.
5 perccel később Caleb jött ki onnan...az én köntösömben.
- Te meg mégis mi a fenét csinálsz?
- Az én szobámban nem működik a meleg víz, szóval átjöttem zuhanyozni, elvégre én lakom itt, te csak vendég vagy. - nézett rám gúnyos, lenéző tekintettel. - Talán gondot jelent?
- Igen, képzeld gondot jelent. Attól, hogy én csak ideiglenesen lakom itt, illendő lenne megkérdezed, használhatod-e a fürdőszobát a szobában, ahol én lakom! - mondtam kicsit magasabb hangerővel a kelleténél és közben próbáltam megőrizni a maradék nyugalmamat.
- Na persze. - az ajtó felé nézett.
- Egyébként meg az az én köntösöm! - szóltam rá.
Felém fordította a fejét. - Cuki. -mondta, majd kiment.

Fél óráig fortyogtam magamban, míg végül arra a döntésre jutottam, hogy bemegyek és visszakérem legalább a köntösöm, hogy ki tudjam mosni.
  Bizonytalanul léptem ki a szobámból. Bekopogtam. Nem jött válasz. Megismételtem a cselekményt. Most sem jött válasz. Úgy döntöttem, bemegyek.
A kilincsre tettem a kezem és csak reméltem, hogy nem meztelen, bár nem tudom miért gondoltam erre.
Beléptem.
Az ágyán feküdt, fülhallgatóval a fülében. Mikor észrevett, felült. Meglepődött arckifejezéssel nézett rám.

- Te meg miért jöttél ide? Kopogni nem szoktál? - kérdezte a tőle megszokott kedvességel.
- Képzeld, kopogtam, kétszer! És a köntösömért jöttem. - feleltem higgadtan, bár nem vagyok az a nyugodt, türelmes típus.
- Ott a széken, vedd el! - mutatott az íróasztala előtt lévő székre.
- Belehalnál, ha egyszer is kedvesen vagy legalább úgy viselkednél velem, mintha észrevennéd, hogy én is ember vagyok? - kérdeztem, miközben elindultam a köntösömért.
Elvettem és megfordultam, azzal a szándékkal, hogy kimegyek. Ezzel csak egy probléma volt, hogy ott állt előttem és elállta az utat. Ja, említettem már, hogy félmeztelen? Nem? Hát, az. És azta!
- Odébb állnál, hogy el tudjak menni? - kérdeztem érzelemmentes arccal.
- Mert mi lesz, ha nem? - mosolygott. Különös, eddig ezt az oldalát még nem láttam.
- Elérem, hogy elengedj! - néztem fel rá gonoszul húzva a szám.
- Ugyan, mégis hogyan tudnád? - szinte már vigyorgott. Nyilván tisztában van vele, hogy erősebb. Sokkal erősebb.
- Így! - mondtam, majd feltérdeltem oda, ahol a legjobban fáj. Pontosan, oda, amire gondolsz.
Ezután már nem vigyorgott. Fájdalmas arcot vágott. Szeretem a győzelmet. Boldoggá tesz.
Most én mosolyogtam. Majd elsétáltam mellette, kezemben a köntössel, és kimentem az ajtón.