Mélypont

• Második fejezet •

~•°•~|~•°•~|~•°•~

Egyből megéreztem a tipikus állott szagot, meg természetesen Mr. Lohan cigi kellemetlen füstjét.
Biológia tanár, de közben minden óra végén kint bagózik az udvaron. Ironikus, mi?
Most is tisztán észrevehetőek az elvonási tünetei. A keze majdnem ugyanannyira remeg, mint most az enyém is.
Próbáltam nem fintorogni.
-Mrs. Turner is vette a fáradságot, hogy megjelenjen a mai órán. Köszönjük - tette le a krétát az ujjai közül, majd a fehér poros kezét a sötétbarna nadrágjába dörgölte.

Hát nem volt valami guszta ezt a jelenetet végig nézni. Most komolyan? Nem tanította meg senki a tanárnak, hogy a fehér szín általában meglátszódik a sötét színeken?

-Elnézést a késésért Mr. Lohan tanárúr! - pislogtam a földre, képtelen voltam a tanár szemébe nézni. És nem csak azért, mert imént konkrétan megaláztam a tanárurat. Gondolatban.

-El van nézve, foglaljon helyet - biccentett a padsorok közé.

Sietősen indultam el a középső padsor utolsó helyére, Chloe mellé. Nem tudtam megállni, muszáj voltam megnézni Anhonyt. Fekete haja szokásosan a hajzselétől csillogott. Éppen mondott valamit a mellette ülő srácnak, azután egyenesen a szemembe nézett. Mintha megérezte volna, hogy kukkolom.

Paradicsompiros fejjel foglaltam helyet végül a székemen. Megkönnyebbülten fújtam ki a bent tartott oxigént.

-Szia Hilary! Most kivételesen jó kedvében van Lohan - kuncogott fel Chloe.

-Nekem mondod? Majd' szétpukkantam az idegtől mikor csúnyán rám nézett! És mi lett volna, ha nincsen jó kedve? - tettem a szám elé játékosan a kezem, meglepődést imitálva. Chloe finoman az oldalamba bökött.
Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, ám az utolsó pillanatban meggondolta magát. Még egy ideig néztem, azt hittem mond valamit, de nem tette meg.
Nem bíztam a véletlenre.
-Chloe, láttam, hogy mondani akartál valamit - köhintettem zavaromban.

Meglepődve fordult felém. Nem találta a szavakat, ezért időhúzás gyanánt levette kerek szemüvegét, s megmasszírozta mindkét szemét. Majd ismét felvette.
Várakozóan néztem a lányra.
-Semmi, csak izé, szóval... Na, szóval az van hogy...hogy az.. Szóval..

-Chloe! Nyögd már ki!

-Jó, jó, de nem fogsz neki örülni. - nézett rám félve.

-Mondjad - mosolyogtam rá kedvesen.

-Oké.. Szóval Anthonynak ismét van barátnője - pillantott az előttünk ülő srácra.
Én is ugyanígy tettem. Megnéztem a göndör sötét haját, a fehér pólóját, ami kicsit feszült rajta, ezzel láthatóvá vált a kidolgozott izma. A laza testtartása. És ahogyan a mellette ülő srácra néz, majd elmosolyodik.
Nem kellett ennél többet látnom. A szememet könnyfátyol lepte el, s a szívemet, mintha valami, vagy valaki ketté tépte volna, majd átgázolt volna rajta egy kamion, s utána beleesett volna egy folyóba, ami magával sodorta az összetört szilánkokat, s ezáltal elveszett volna a víz legmélyén.
Nagyjából így éreztem magam.
A több órás hülye kis történeteim, miszerint hogyan fogunk megházasodni, romba dőlt.
A sok álmaim arról, hogy azt mondja szeret, s a legkönnyedebb mozdulattal megölel.
Mind darabokra hullott.
Elveszett.
Naná hogy elveszett. Nem nekem fogja mondani meleg hangon, hogy szeret, azt másnak mondja majd. Nem engem fog védelmezően megölelni, nem nekem fogja közre a kezem.
Nem engem fog vigasztalni, ha fáj.
Nem fog velem naplementét nézni, nem fog virágot venni nekem, s elmondani azt, amit a világon a legjobban szeretnék.