Mélypont

• Hatodik fejezet •

~•°•~|~•°•~|~•°•~

A szobámban vagyok, és a plafont nézem. Nézem az unalmas fehér színt, ami meglehetősen tiszta maradt az évek során. Talán még büszke is lehetnék magamra. De nem vagyok az. Ezeket a dolgokat nem értékeli senki. Nem mintha értékelhetők lennének. Ez csak egy plafon, fehérre mázolva, és kivételesen egy olyan felület, ami tisztán van hagyva, s megvan kímélve mindenféle firkától. Csakhogy ez nem számít. Hiszen a sok repedés rajta mindenki figyelmét elvonja az egyébként patyolattiszta területről. A csúnya pókhálószerű vonalak megsemmisítik az egész látványt. Így már nem az a fontos, hogy "belül" mit takar az egész, hanem csak az fog számítani, amit első pillantásra észrevesznek az emberek, és rohadtul nem fogják magukat mélyebbre ásni, hogy esetleg ők is megtudhassák ennek a plafonnak a szépségét. Mert őket ez nem is érdekli. Nagyívben leszarják. És sajnos a való élet pedig ilyen.

A szobám egyébként nem nagy, de nekem pont elég. Úgyse csinálok itt semmit, csak az ágyon fetrengek, vagy az íróasztalomnál szívok a tanulással. Három bazinagy ablak foglal helyet az ágyam mellett, balra. Az ágyon kívül nincs sok bútor a szobámban, csak egy ruhásszekrény, az íróasztal nyilván, és egy könyvespolc a sok könyveimnek. Legtöbbjüket anyukámtól kaptam szülinapokra, esetleg karácsonyra. De akad köztük olyan is, amiket még Chelseatól kaptam, pontosabban az ő anyukájától. Manapság tőle nem kapok semmit, de tekintettel arra, hogy még mindig a gödör legalján van szegény asszony, így nem is csodálom, hogy jelenleg nemigen tud mással foglalkozni saját magán kívül.. Ez most biztosan elég keménynek hangozhatott, ámbár ez az igazság. Ilyenkor az embernek éppen elegendő magával foglalkozni, nemhogy mással. Néha még ez is túl nagy falat egyeseknek. Nagyon remélem, hogy Chelsea anyjának sikerül majd kikecmeregnie abból a bizonyos gödörből. Hiszek benne.. Muszáj sikerülnie.

Zörgő hangra leszek figyelmes. Az óra este fél kilencet mutat, szóval anya lesz az.

Látom az ablakból, hogy a sötétkék színű autó megáll, s anya lassan kiszáll a járműből. Mindkét keze tele van szatyrokkal, törékeny teste látszólag alig bírja a kajákkal teli szatyrokat. Tudom, hogy szinte már megszakad alatta, mégsem megyek ki neki segíteni. Ismerem már annyira, hogy tudjam, segítséget így se úgy se fogadna el, főleg nem tőlem.

Visszahuppanok az ágyamra, ám nem élvezhetem olyan sokáig a magányt, mivel anya a következő pillanatban kiabál nekem.

Mindig így megy ez. Anya, apa nélkül eléggé furcsán viselkedik. Sokkal ingerlékenyebbé válik, mindenért kiabál és haragszik. Bár, úgy gondolom, hogy nem vagyok egyedül ezzel, így végülis kibírom, és elviselem. Valamilyen okból kifolyólag minden család másmilyen, de ezek fölött mégis egyforma. Valami mindig el lesz csesződve. Nincs olyan, hogy tökéletes család. Így hát, mi sem vagyunk tökéletesek.

-Hahó!

Az anyukám a türelmetlen emberek közé tartozik. Ha nem reagálok rá egytized másodpercen belül, akkor a szobám ajtajánál fog toporzékolni, és kéri, hogy azonnal nyissam ki az ajtót.

Igen, be szoktam zárni az ajtómat.

Úgyhogy megemberelem magam, s feltápászkodok a pihe-puha ágyamból, kinyitom az ajtót, és futólépésben a konyha felé veszem az irányomat.

A szüleim szobája az enyémmel van szemben. Egyáltalán nem preferálom, de természetesen nem volt beleszólásom, így hát el kell hogy fogadjam. Szerintem ezek mellett egyébként az a legkevesebb, hogy bezárom a szobámat.