Mélypont

• Nyolcadik fejezet •

~•°•~|~•°•~|~•°•~

Van egy olyan rossz tulajdonságom, hogyha rohadtul mérges vagyok valakire, akkor legegyszerűbben megfogalmazva, csak úgy elmegy az eszem. Nem gondolkozom, és csak a düh vezényel. Persze, néha vissza tudom magam fogni, mert elvileg úgy ismernek engem, mint egy nyugodt, szelíd lányt, ami ugyebár egy hatalmas tévedés. Nem is értem miért hiszi ezt mindenki. Talán azért mert az esetek többségében türelmes vagyok és visszafogott? Na, igen. Úgy látszik, hogy ez is kifizetődik valamilyen szinten.

Ja, és még valami. Szeretek visszapofázni másoknak. Ez vagyok én.

Talán ha ignoráltam volna a tanárt, és egyenesen kirohantam volna a teremből, lehetséges, hogy jobb döntés lett volna. Valőszínűleg. Minden bizonnyal.

De már késő volt.

-Rendben. Ennek örömére talán meg is látogathatja az igazgatói irodát. Gondolom tudja, hogy merre található.

-Persze, hogyne. Akkor azt is elmesélhetem az igazgatóúrnak, hogy ön nem végzi normálisan a munkáját? – döntöttem oldalra a fejem, s közben vicsorítottam a tanárra.

-Elég legyen ebből! Most azonnal takarodjon az órámról! – itt egy kis szünetet hagyott, gondolom a hatás kedvéért. -Biztosítom, hogy megfelelő büntetésben legyen része.

Ekkor realizáltam csak hogy mekkora hülye vagyok, és hogy milyen nagy szarba is kerültem.

Ekkor lettem rohadt szarul. Zsongott a fejem, hányingerem lett, és eszembe jutott a jövőm.

A JÖVŐM.

Komolyan a semmiért tanultam? Azért hogy egy kis baklövés miatt ne legyen belőle semmi? És mi lesz Chelseaval, és az ígéretemmel?

Elkezdtem pánikolni. De úgy igazán.

A mellkasomra láthatatlan súly nehezedett, ami nem akart megszűnni. Egyre inkább a jövőmre fókuszáltam, amit lehet hogy éppen akkor dobtam a kukába. Levert a víz, egyszerre rázott a hideg, s egyszerre volt fullasztó meleg a helyiségben. Forgott körülöttem a világ, és egy pillanatig még arról is megfeledkeztem hogy hol is voltam. Csak én és a félelmem volt jelen.

Nem is az agyam irányított engem. Csupán tudtam, hogy menekülnöm kell. A lábaim szó nélkül, na meg erő nélkül mentek az ajtó irányába, de amikor végre valahára becsuktam magam mögött a hatalmas ajtót, a mellkasomon ugyanúgy rajta volt a teher. És itt vagyok jelenleg még mindig a hülye ajtónál, mert képtelen vagyok megmozdulni. Konkrétan csak sajnáltatni tudom magam. Próbálok racionálisan gondolkodni, szóval arra a következtetésre jutok, hogy felmegyek a tanárihoz, nehogy még nagyobb bajba kerüljek azzal, hogy itt vagyok. Nem mintha bárkit is zavarnék.

Elindulok a lépcsők irányába, majd miután feljutok a másodikra, kifulladva nézek körbe magam körül. Egyszerű fehér vakolat, semmi érdekes sincsen a falakon, talán a régi költők és az ország büszkeségei díszítik a silány teret portréjukkal. Ezen kívül pedig tényleg semmi.

Beszélgetés hangja üti meg a fülemet az igazgatói irodából. Esküszöm, ezt még egy süket is hallaná! Nem tudom miről folyik a diskurzus, mivel a falak elnyomják a zajt.

Ez még jobban arra késztet, hogy ökölbe szorítsam a kezem, és mérgelődjek egy sort magamban. Ehelyett inkább egy menekülőutat keresek, de tudom jól, hogy innen nem mehetek el. A "fényes" jövőm nem engedi.

Jobb ötletnek tűnik csak simán bekopogni a rohadt ajtón, szóval így teszek. Rögtön jön is a válasz, és immár Donna vöröslő hajkoronájával találom szembe magam. Donna az igazgatóúrnak a titkárnője. Egészen jóban vagyunk, és ahhoz képest eléggé ismerjük is egymást. Még anno a beiratkozásomnál volt egy kis katyvasz, szóval többször is találkoztunk ezügyben, és volt időnk beszélgetni. Egyből megtaláltuk a közös hangot.