Álompár-𝑆𝑎𝑠𝑢𝑆𝑎𝑘𝑢/BEFEJEZETT

4. fejezet - Új lovag a láthatáron?

Sakura

A tömeg türelmesen kerülgetett. Senki nem szólt rám, hogy miért állok sóbálvánnyá meredve a járda közepén, és mit bámulok kitartóan a messzeségben. Én se tudtam mire jó ez, hiszen egyértelmű volt a képlet: le lettem pattintva. Feleslegesen várakoztam.

Egy meleg kéz érintése rántott vissza a valóságba. Az ujjaimra kulcsolódott és gyengéden húzni kezdett egy közeli pad felé.
Már megint Ő volt.
Kivételesen nem bántam, hogy velem van. Ahelyett, hogy leültem volna, gondolkodás nélkül a ruhájába bújtam, hogy ne lássák az arcom. Senki ne vegye észre, hogy sírok. Ő pedig tűrte, még át is ölelt, én meg úgy kapaszkodtam belé, mint még soha senkibe.

- Fújd ki az orrod! – nyújtott nekem később egy zsepit, amit hálásan megköszönve elvettem tőle.
- Nem fog visszajönni értem, igaz? – kérdeztem szipogva, és egy nagyot trombitáltam a hófehér zsebkendőbe, majd kötelességtudóan visszanyújtottam neki.
- Tartsd csak meg! – hárította a mozdulatot egy halvány mosollyal.
- Minek csókolt meg Naruto, ha azt a másik lányt szereti? – fakadtam ki keserűen.

Annyira becsapva éreztem magam!

Választ nem kaptam, helyette támaszom együttérzően megsimogatta a fejem, mint egy kisgyereknek, és újra magához vont. Ez jólesett. Megnyugtatott.

- Van kedved sétálni? – vetette fel később, amikor végre befejeztem a bőgést, és a mosdóban rendbe szedtem magam.

Legszívesebben hazamentem volna, de olyan kedvesen kérdezte, hogy nem volt szívem visszautasítani.

- A tevéket még nem láttam. Ha gondolod, megnézhetjük - feleltem zavartan, mert elég furán alakultak a dolgok. Az előbb még mindkettőnknek más partnere volt, de úgy tűnt, őt nem zavarta nagyon a csere.
- Mehetünk, de van egy kis baj – közölte komoly képpel. – Tudod, kicsit félek a tevéktől, szóval foghatnád séta közben a kezem – pislogott rám ártatlanul, mintha valóban aggódna egy esetleges teve támadás miatt.

Elmosolyodtam, hogy már megint miket mond. Nem értettem miért viccel folyton ilyenekkel, mintha én valami jó nő lennék, és udvarolni akarna, de most felvidított ezzel a viselkedéssel.

- Akkor nézzük meg a nyulakat! Azoktól csak nem rettegsz – javasoltam vidáman, hogy azért is ellent mondjak neki. Hihetetlen, milyen csalódott képet vágott, amivel kicsikarta belőlem az első önfeledt nevetést.
- Nem fázik a kezed? – próbálkozott pár perc múlva ismét, és még számos új ötlettel állt elő, hátha végre megadom magam.

Kitartó volt, én egyre jobb kedvű, és természetesen hajthatatlan. Egy nap elég volt egy fiúval kézenfogva sétálgatni, és az is hogy végződött! Nem akartam megint ennek az emlékét felidézni. Kellemesebb volt tehát ezen a butaságon civódni, és jókat nevetgélni.

- Lassan zárnak. Van még valami, amit szívesen megnéznél? – kérdeztem tőle, mert eddig csak arra mentünk, amerre én akartam.
- A Tenger élőlényei részt nagyon szeretem – mosolygott rám.

Utoljára tehát oda vettük az irányt. Egy sötét folyosón sorakoztak a látnivalók, mintha egy különleges barlangban jártunk volna, még a falai is sziklás belsőt idéztek. Mindegyik akvárium másként volt berendezve. A színes kishalak engem is rabul ejtettek. Elragadtatva bámultam a vidám bohóchalat, a törékeny tengeri csikót, a számos szivárványszínű csodát. A korallokat, a tengeri sünt, az apró rákokat, csigákat, kagylókat.

- Itt annyira szép minden – sóhajtottam fel.

Amikor a cápák alatt sétáltunk végig az üvegfolyosón, teljesen elvesztettem az időérzékem. Ámulva figyeltem a fölöttünk úszkáló félelmetes teremtményeket, és közben észre se vettem, hogy Sasuke kezét szorongatom.