Kicsit ideges vagyok. A gimnázium első napja, amire már mióta vártam. A kocsiban ülve bámultam éppen a mellettem elsuhanó házakat. A járda tele volt éppen iskolába siető gyerekekkel: a kisebbek színes gumicsizmákban, lelkesen siettek az iskolájuk felé. Azok a régi szép idők! Amikor még naivan siettem általánosba abban a tudatban, hogy egy olyan közösségbe csöppenek, ahol mindenki jóban van mindenkivel, mindenki szeret mindenkit, barátok vesznek körbe, és egy elfogadó közösségben telhetnek mindennapjaim. Ha tudtam volna, hogy mi vár rám ott, biztosan máshogy kezdtem volna a dolgokat. Teljesen elvesztettem a reményt, hogy létezik olyan osztály, ami nem néz ki, piszkál valamiért, és mindig próbál belém kötni.
A gondolataimból a kocsi megállása rántott vissza a valóságba. A jégvirágos ablakok mögött egy nyitott, fekete kapu állt, mögötte egy több emeletes, fehér épület magasodott. Rengeteg velem korú sétált befelé, sokan csapatokban várakoztak kint, beszélgettek, néhányan cigiztek. Minden bizonnyal felsőbb évesek, ha ilyen jól ismerik egymást.
- Siess - szólt apukám a volán mögül - Még ma be kellene jutnod.
- Rendben - szemeztem a kilinccsel, majd egy kis habozás után megfogtam azt, és kiszálltam - Szia!
Az autó gyorsan elhajtott, amint bezártam a hátsó ülés ajtaját. Idegesen indultam be. Éreztem, ahogy néhány szempár végigkísér a bejáratig. Felkavaró volt egy kicsit. Az egész nyaramat otthon töltöttem, nem volt okom utcára menni, elszoktam a tömegtől. A előcsarnokban ki volt téve pár papír a falra, én is odaléptem. Az iskola vázlatos térképe volt rajta, minden lap egy külön emeletet ábrázolt, termenként rajtuk az osztályok neveivel. Végigfuttattam rajtuk a tekintetem, amíg meg nem akadt az enyémen. A második emelet, a jobb lépcsőn fel, a második ajtó jobbra - memorizáltam. Ezt ismételgetve magamban fordultam jobbra, majd felsiettem.
A folyosó nem volt olyan zsúfolt, mint amilyenre számítottam. Legtöbben gondolom a termükben vannak, ismerkednek, vagy csak várják a tanárt. Sietve elhaladtam a kisebb beszélgető csapatok mellett, és megálltam a nyitott ajtó mögött. Vettem egy mély levegőt, majd megkerültem a falapot, készen arra, hogy átlépjem a küszöböt.
Hirtelen egy nálam alig pár centivel magasabb fiú rohant kifele, mintha észre sem vett volna lökött hátra.
- Vigyázat! Mindjárt befingok! Bekakilok! - ordibálta fennhangon, kicsit vidéki akcentussal, majd még mindig hangosan utat tört magának a folyosón, ami el is nyelte. Az egész teret nevetés töltötte meg, engem viszont inkább kellemetlen érzés fogott el. Erre az is rásegített, hogy amikor meglökött, elvesztettem az egyensúlyomat, és a táskám súlya miatt elkezdtem hátraesni. Váratlanul két kezet éreztem a hónom alatt, ahogy valaki elkapott.
- Ekkora puncit - hallottam a hátam mögül egy mély férfi hangot, majd a tulajdonosa segített teljesen talpra állni.
- K-Köszönöm - fordultam felé, de egyből meg is bántam. Egy majdnem 2 méter magas, izmos fiú magasodott fölém. Katonásra vágott rövid, sötétbarna haja kiemelte kerek arcát, karjai vastagabbak voltak, mint a combjaim. Kicipzározott fekete bőrdzsekije alatt szintúgy fekete pulcsit viselt, piros melegítőnadrággal, és sneaker cipővel. Szerintem a szerelése darabjai nem igazán illettek egymáshoz, sőt, eléggé hanyagnak tűnt, de nincs jogom elítélni. Első ránézésre azt mondtam volna rá, hogy egy tesitanár, de ahhoz az arcvonásai túl fiatalnak tűntek, inkább felsőévesnek gondolom.
- Jól vagy? - kérdezte - Ha az a buzi még egyszer fellök téged, kitépem a nyelvét a seggén keresztül.
- Ehm, köszi...? - igazítottam meg fekete pulcsim alját, ami kicsit felhúzódott az esés következtében, majd sarkon fordultam, és végre átléptem a helyiség küszöbén.
YOU ARE READING
/M Akadémia: A jó és a rossz peremén
HumorEgy osztálynyi agyament, köztük egy gyilkossal. A mindennapok elképesztő baromságai (és konfliktusai) mellett Sally, Kudoya és Zsilvi kis csapatának fényt kell derítenie az igazságra, rejtélyes jótevőjük segítségével. Egy őrült, humoros, nonszensz...