/M Akadémia: A jó és a rossz peremén

5. fejezet

Kosztolányi Dezső elhagyta a termet. Az idő 11:26. Már csak egy angol maradt hátra, és az osztály el is kezdhetett készülődni a bálra. A terem közepén ismét hiányosak voltak a székek, amint a trió kiviharzott szünetre. Greg az első naphoz hasonlóan kiabálva sietett a mosdóba, Molnár is a folyosón keresett magának és a papírrepülőinek újabb áldozatot. Doppio és Zecske telefonjaik segítségét hívták az unalom ellen, Zsilvi és Al Toby a lány pulcsiján lévő, a fiú által feministának vélt feliratról társalogtak (vitáztak), Jack pedig még nem tért vissza azóta, hogy az órán kikéredzkedett a mosdóba, nagyjából 20 perccel ezelőtt.

Összekotortam a padom több pontján heverő különböző írószereket, amelyek számomra elengedhetetlenek voltak a nyelvtan tantárgy órai vázlatának elkészítéséhez: ceruza, toll, kiemelő, tűfilc, valamint sticky note. Rendkívül szeretek színeket használni, annak ellenére, hogy minden nap csak különböző méretű fekete pulcsikban járok, fekete farmerrel vagy melegítővel.

- Nagyon szép lett - hajolt át Kudoya az én irányomba, egy elég erőteljes pillantást vetve a félig kész művemre.

- Ó, köszönöm - emeltem magam elé az oldalt büszkén.

- Minden füzeted ilyen színes? - érdeklődött a maga figyelmes hangsúlyával.

- A matek nem - zártam be az összefűzött papírtömböt - Az elég rendezetlen.

- Biztos az is figyelemreméltó - dicsért vakon a fiú.

- Muszáj mindig hízelegned? - csúsztattam a táskámba a cuccaimat, kicsit zavarban, inkább frusztráltan. Kudoya folyton szürreálisan pozitív módon beszél. Még sosem hallottam, hogy bárkiről bármi rosszat mondott volna. Irigylem a hozzáállását, és ha tényleg úgy érzi magát, ahogy beszél, akkor a lelki békéjét is.

- Csak azért hízeleg, hogy szobára vigyen - toppant vissza Dio a helyiségbe. Az orra erősen piros, kicsit lilába hajló árnyalatban pompázott arca közepén.

- Neked meg muszáj mindig mindenbe beleszólnod? - csattantam fel feszülten, szinte reflexből. Egyből meg is bántam.

- Hogy mit mondasz? - tért le az eredeti, padjához vezető útról az alfa beütésű ifjú, egyenesen az én irányomba lépdelve. A semmiből hirtelen már a torkomban éreztem a szívemet, olyan erősen pumpálta a véremet körbe a testemen, de mintha egy része megragadt volna az arcomnál, éreztem, ahogy elvörösödöm. Mégsem női zavar, hanem inkább félelem járta át a kis törékeny testem. Láttam, mit művelt Al Tobyval szerdán az infóteremben. Szerintem ő nem az az ember, aki különbséget tesz a nemek között, pláne nem akkor, ha a tekintélyéről van szó. Tekintélye? Ez a megszólalás nem tudom mijét sérthette, de a testtartásából ítélve nem a leghiggadtabb állapotban van. Fekete pólója ráfeszült erővel telt karjaira, lépései susogtak a combján összeérő farmertől. Egyszerűen lefagytam. Még ha akartam volna sem tudtam volna mást tenni, csak figyelni.

- Állj le - pattant fel a helyéről Zecske, egy nagy lábnyújtással megelőzte a közeledő veszélyt, és a padom elé állt.

- Különben mi lesz? Ha? - nézett le rá a felé magasodó Dio, aki pont elég közel ért ahhoz, hogy ismét eldurvuljon a helyzet.

- Különben szétrúgom a segged - tért vissza drámaian jó időzítéssel Jack. Meglehetősen gyorsan manőverezett a székek között, alig 2 másodperc alatt a helyszínen termett. Én még mindig nem voltam képes megmozdulni. De igazából hova is mozdultam volna? Ha felállnék, egyenesen Zecske hátában találom magam (hely hiányában mozgásképtelenül), ha hátradőlök az ablak felé, csak jobban sarokba szorítom magam.

- Álljatok le mindketten! - próbálkozott Zecske a szavak erejével, ám várható módon nem sokat ért vele. Dio egy könnyed mozdulattal arrébb lökte őt, egészen Al Toby padjáig. Jack ugyanebben a pillanatban megragadta az "alfa" grabancát, és egy 180°-os fordulattal a terem elejébe küldte.