Árnyak Az Éjszakában

Az éjszaka rejtelmei

Őszintén szólva az, hogy számítok valakinek, és, hogy tudok én is ilyet. Kifejezhetetlen érzés számomra. Olyan mint ha... Mint ha nem is én lennék. A sok seb a testemen és a lelkemen. Valami oknál fogva teljesen más éreztem, mellette biztonságban lehetek. Gőzöm sincs pontosan, hogy létezik ilyen érzés a világon. Vagy várjunk? Egyszer már éreztem ehez hasonlót, bár tudom, hogy ez valami hatalmas badarság lenne az én részemről. A gondolataim egyre hevesebbek, egyre fájdalmasabbak. Bár nem hallja, de jobban is örülök neki, hogy nem. Az őszintét megvallva, ez most olyan mint a lekváros kenyér. Ő és én egy lekváros kenyér vagyunk. És én, meg a gyilkos olyanok vagyunk mint a Jing Jang. Bennem is van rossz. Benne meg biztos lehet jó... Akarom mondani, hogy ha megakarnak ölni, akkor nem jó szándékkal az biztos. Biztosra veszem azt is, hogy neki is van valami fájdalma és ezt a démonok mészárlásán akarja levezetni. Igazából ez az elméletem van olyan buta és hamis mint a többi. A lényegre térve, soha se fogom megérteni a gyilkost. De jobban bele gondolva nem is akarom. A Holdat figyelve újabb árnyakat találok meg szemeimmel. De ezúttal nem érdekelnek. Úgy is csak figyelnek. Majd belenézve Zack csodálatos fehér szemeibe,  meglátom benne az őszinteséget,  és a jóságot. Ezzel a gondolattal is úgy vagyok mint az előzővel, lekváros kenyerek vagyunk. Majd elnevetem magam és Zack boldogan mosolygva rám, jelzi, örül, hogy boldog vagyok.

-Mi az kicsim? - kérdi tőlem lágy hangon.
-Lekváros kenyerek vagyunk.- kuncogom el magam.
-Hát ez honnan jött?-Aranyosan rám mosolyog majd megkérdezi -Elmondod nekem?
- A lekvár illik a kenyérhez. Én vagyok a lekvár te meg a kenyerem. Tökéletesek vagyunk együtt. -bociszemekkel nézek rá.
- Igazad van tökéletesek vagyunk. -majd odahajolva hozzám gyengéden megcsókol.
Elpirulok és viszonzom.
-Ha nem haragszol én megyek fürdeni utána kiszeretném pihenni az önkárosításomat. -összeszedem a holmim.
-Veled mehetek? -mellek lemerem fogadni tuti csodásak. Gondolja magában, egy pervez vigyorral az arcán.
-Tudom mi van a fejedben és nem. -határozottan mondom majd kimegyek.

A fiú viszont utánam jön, de én nem veszem észre majd amint becsukom az ajtót, hátulról átölel. Elvörösödve nézek rá, majd viszonzom a csókot. Ajkai lágyak voltak akár a fagylalt. Zavarba jöttem. Egy kis időre leblokkoltam, majd kezdeményezett. Óvatosan falhoz szorított majd forrón megcsókolt.
Sosem gondoltam volna, hogy eljutok idáig életem során.

-Nos, akkor segítek neked levetkőzni. - pervez mosoly az arcán majd óvatosan lehúzza rólam a pólómat.

Gyengéden az ajkaimat csókolja majd a combomat gyengéden  simogassa. Aztán szorosabban magához ölel és mindeközben a nyakamat csókolja. Elkezd gyengéden simogatni, egyéb helyeken is. Az érzés mely elfogott, melegséggel töltött el, úgy éreztem, hogy a  fellegekben járok. Minden testrészem ellazult.

***

Eközben Mistiltein utcáiban komor csend ül. A város fényei szemkápráztatóak. A sikátorok üresek.  A Hold meseszépen ragyog a város hatalmas épületeire, mely az emberben olyan érzést kelt, hogy itt mindig jó lesz neki, mert otthon van. Otthon, egy olyan helyen melyet bámulatos lények laknak és az emberekkel tökéletes barátságot alkotnak. Ám a béke nem tarthat örökké. Mindeközben a sötétben valami készülődni kezd. Ez a helyzet, olyan mint a vihar előtti csend, hirtelen lecsap. Egy gonosz nevetés halattszódik a sötét és mégis fényes éjszakában. Garry Hellsing nevetése volt az-az örült és hátborzongató,  pszihopata nevetés. Egy sötét börkapátot visel, kalapja barna volt, akár a szeme párja. Arca sötét és rideg. Mosolya akár csak a halál.
Tekintete gonosz, járása átlagos.

-Merre van? - Felvesz a földről egy kis port, megdörzsöli és a szél elfújja mind azt.

A tekintetével szét néz, majd úgy dönt tovább áll és visszamegy rejtekhelyére. Rejtekhelye egy sötét lyuk volt, pontosabban egy barlang. De egyenlőre csak egy álca. Hisz okos ember volt ő, logikája és eszme futtatása eszeméletlen volt a maga módján. Már kiskorában kitűnt mint átlag ember. Ám az, hogy démonokkal, manókkal és hasonló lényekkel kell együtt élnie, nem hagyta nyugton a lelkiismeretét. Sokat piszkálták, kegyetlen sorsa volt. Még is tanult ember, nem hagyta, hogy saját nyomora végezzen vele. Elszánt volt. Minden téren. És, hogy miért utálja a démonokat? Egyszer még nagyon réges régen, volt egy nagyon szép nő az éltében. Nagyon sokáig együtt éltek, addig amíg a nő nem kezdett el titkolózni. Naphosszakat veszekedtek, míg végül kiderült, hogy a nőnek szeretője van. Gerry nagyon összetört, nem tudott mit kezdeni, ezért a nőt megutálta, és egyben a démonokat is. A kudarcos kapcsolata után felkereste a volt feleségét, majd hosszas előre tervezés után elhatározta, végez vele. Depressziós volt, gyűlőlet égett benne. Minden vágya az volt, hogy kivégezze őket. Majd az elhatározásai után 2 nappal, agyon lőtte őket és a kisbabát aki ott volt, magával vitte. Ez a bizonyos baba volt Liam. Liam Zack legjobb barátja és régre nyúló szoros kapcsolatuk van egymással. Garry gonosan nevelte úgy, tekintett rá mint a szeme fényére. Sose gondolta volna, hogy tud ilyet érezni. De még is. A kemény rideg szíve melett csodás ember lakozott ott legbelül.

***
Az éjszaka mely mindenki számára káprázatos volt, csodálatos érzéssel keltette fel Weirdø-ékat.

-Jóreggelt szerelmem! - álmos fejjel mondom neki, majd szorosabban hozzá bújok, majd beleszagolok mennyei illatába.
-Neked is kislány!-szintúgy álmos fejjel mondja, majd belesimogat a hajamba, és homlokon puszil.

A reggeli készülődés végeztével Zack elmegy itthonról, mivel dolga akad, így egyedül maradtam. Azon gondolkodtam, hogyan tudnám neki meghálálni mind azt amit értem tett. Végül eszembe jutott, hogy sütök neki egy kókuszos tortát mivel az a kedvence. Majd kimegyek a házból és belebotlok Kazumába. Apró termetű fiúcska volt, viszont nagyon aranyos is egyben. Nem látszott túl hangulatosnak, de félénknek sem.

-B-bocsánat! - kedvesen mosolygok majd segítek neki felállni.
-S-semmi baj... -dadogta majd felállt.
-A nevem Weirdø - határozottan mondom egy hatalmas vigyorral az arcomon.
- K-kazuma...
-Rendben. - meghallom, hogy a hasa korog. - Gyere!
-Hova? -kérdi tőlem kíváncsian.
-Enni. -majd megfogom a kezét és berángatom a házba, azon belül is a konyhába. - Válogass örömödre. -kinytom neki a hütőt mely tele volt temérdek étellel.
-K-köszönöm. -mondta félénken, majd ellezdte nézegteni a hűtő tartalmát.
-Nem kell. Szereted a kókuszos tortát?
-I-igen asszem... Nem tudom mi az.. -szomorúan mondta, de láttam szemeiben, hogy érdekli a dolog.
- Akkor segítesz nekem -nevetek majd az asztalra rakom a hozzá valókat.- Bocsánat, csak kicsit megörültem, hogy lesz valaki akivel sütőgethetek. De egyél csak nyugodtan. Addig mesélj!
-Mit?
-Nem tudom, amit szeretnél.
-Uhmm.. nos, Kazuma vagyok, 14 éves...
-Látom nem vagy böbeszédü de sebaj. Remélem jól kijövünk. -mosolygok, majd hozzá fogok a torta elkészítéséhez.