A Kitaszítottak

Fürdés a Tóban

zene: https://www.youtube.com/watch?v=VVcv35FkLqU

1783 augusztusa

Mohawk falu Boston közelében

Másnap csodás reggelre ébredtem. A nap melegen simogatta a bőrömet és a madarak csiripelése kellemesen ébresztett. Reggelire friss tojásokat főztünk Katerivel. Összesen tizennégy tojás került a forró vízbe, ugyanis Chehalisnak és Kainak is készítettünk reggelit és róluk tudni kell, hogy végtelen mennyiségű tojást el tudnak fogyasztani.

-Hol vannak a férfiak? Talán alszanak még? – kérdeztem, mert korán szoktak kelni.

-Minden bizonnyal! A mulatság egészen hajnalig tartott! Fejükbe szállt a békepipa! – felelte Kateri mosolyogva.

-Már sajnálom, hogy olyan korán nyugovóra tértem. – mondtam és megkevertem a tojásokat a forró vízben.

-Ugyan, bármelyik este bepótolhatod a mulatságot! – felelte, miközben megjött Kai és Chehalis. Kai alacsonyabb és vékonyabb testalkatú volt Chehalisnál. Mindketten erős indián harcosok voltak, a harcban és a vadászatban kiválóan össze tudtak dolgozni. Míg Chehalis a harci technikák mestere volt, addig Kai a nyomok olvasásához értett a legjobban.

-Jó reggelt szép leányok! – köszönt vidáman Kai, majd leültek velünk szemben a lábas köré. Mindketten magasabbak és erősebbek voltak nálunk. Chehalis csak a fejét fogta és hunyorgott a naptól, mint aki rosszul aludt a tegnapi sok békepipától.

-Jó reggelt! – köszöntöttem őket vidáman. – Drága bátyám, téged meg mi lelt?

-Ne is kérdezd húgom, ez a mihaszna az oka itt mellettem. – vetette oda fáradtan.

-Ugyan már! Ne mond, hogy nem volt izgalmas? – Kai oldalba lökte.

-Az a rémtörténet, amit a békepipa után meséltél, szörnyű álmatlan éjszakát okozott nekem tele borzalmas látomással. – Chehalis semmitől sem félt, a leghatalmasabb medvével is megküzdött, de a szellem históriáktól borsódzott a háta. Hitt a szellemekben, ahogy a népem is, így esélyt adott a rémtörténeteknek valósságának, még ha azok csak a képzelet szüleményei voltak is.

-Tudom mi a bajod! Nem hordasz csirkelábat a nyakadban. Távol tartja a rossz szellemeket! – felelte Kai érdektelenül. Nem tudhatjuk persze, hogy ez is a képzeletének szüleménye, vagy valóság. Neki ugyanis mindig csirkelábak lógtak a nyakában. Aki nem ismerte azt hihette, hogy valami sámán fajta. Imádta a hátborzongató dolgokat és a kísértet históriákat. Olykor olyan különös történeteket mesélt, hogy az emberek inkább már kitalációnak hitték, mint valóságnak. Esetünkben nem volt ez igaz Chehalisra.

-Nem hallgatom többé a históriáidat. Nekem fontosabb a zavartalan alvás! – válaszolta Chehalis éllel a hangjában.

-Ugyan mi lehetett az, ami neked ilyen álmatlanságot okoz drága bátyám? – kérdeztem izgatottan, mert már nagyon kíváncsi voltam a történetre. Közben átnyújtottam a reggelit a férfiaknak, akik rögtön neki is láttak a falatozásnak.

-Nibai! Hiszen tudod, hogy Kai kizárólag éjszaka mesél szellem históriákat. - mondta Kateri Kaira mosolyogva.

-Igazad van! Talán nem is akarom hallani. A kíváncsiság néha álmatlan éjszakákat okoz.

-Este úgy is elmesélem újra! – kacsintott Kai.

Kellemesen elfogyasztottuk a reggelit, majd mindenki ment a saját dolgára.

Úgy gondoltam, hogy ez a kellemes nyári nap tökéletesen alkalmas egy hűvös fürdőre a közeli tóban. El is indultam hát a tó felé egymagamban. Az édes vizű tavat sűrű fák bokrok és nádasok vették körül. Innen már nem lehetett hallani a falunk zaját. Nagyon jó érzés volt egy kicsit elszakadni az emberektől. Levettem a vászon ruhám külön álló fölső és alsó részét, majd a mokaszint. Kibontottam a derékig érő fekete fonott hajamat. Most már csak én magam voltam és a természet. Becsuktam a szemem és nagyot szívtam az üde friss erdei levegőből. Ahogy megindultam a víz felé, a mezítelen talpam alatt minden lépésemnél éreztem a zsenge fűszálakat és a talajt. Mintha valami megmagyarázhatatlan energia áramlana belém a földből. A víz felé közeledve végig simítottam a derékig érő illatos zöld növények levelein magamba szívva a bőrömön keresztül az üde frissességet és fiatalságot, ami a növényekben lakozott. Átadtam a lelkem az erdő ősi szellemének. Egy voltam a körülöttem lévő erdővel. A nap melege felhevítette egész testemet, csukott szemmel élveztem a fényáradatot. Mikor lábfejem a kellemesen hűs vízbe ért, többet akartam, hogy a felhevült testem egészét körülvegyék a hűsítő hullámok. Lassan lépdeltem a víz mélye felé, mígnem az teljesen magába fogadott. Lebuktam és messzire úsztam a víz alatt. Hatalmas lélegzettel értem a felszínre és olyan érzés fogott el, mintha újjászülettem volna a meztelen testemet körülvevő hűsítő hullámok között. Egész testem fiatalabb és erőteljesebb lett. Mindig is azt mondták, hogy fiatalabbnak tűnök a koromnál, talán ezért, mert gyakran járok ide fürdeni ehhez a varázslatos elhagyatott tóhoz. Letöröltem a szememről a vizet, majd a hátamon lebegve csodáltam a madarakat a fák lombjait és a felhőket. Élveztem ahogy egyszerre melegít a nap és hűsít a víz. Most már közelebb voltam a tó túlpartjához, mint ahhoz az oldalhoz, ahonnan bejöttem. A meditációmból egy ág reccsenése felébresztett. A szívverésem felgyorsult és feszülten fürkésztem a parti bokrokat. A víz alatt a kezemmel takartam a melleimet. Újabb és újabb reccsenés hallatszott a bokorból. Felém közeledik és biztos vagyok benne, hogy ember! Rosszabb esetben ellenség és az életemet kell féltenem, jobbik esetben csak a megaláztatástól kell féljek, hogy meztelenül látnak. A szívem a torkomban dobogott és kétségbeesetten kezdtem visszaúszni a partszakaszhoz, ahonnan jöttem. Úsztam, ahogy csak bírtam. A léptek nagyon közel voltak a parthoz.

-Várj! Nem akarlak bántani! Csak beszélni akarok veled! -ismerős férfihangot hallottam. Gyanakodva néztem hátra. Azt hittem szellemet látok! A csuklyás férfi volt az! Egy kicsit megnyugodtam, most már csak a megaláztatástól kell tartanom. Öt lépés távolságra voltunk egymástól, ezért igyekeztem minél mélyebben a víz alatt maradni és kezeimmel szorosan takartam el magamat. Gyanakodva néztem rá, akárhogy is nézem, nekem embernek tűnik és nem démonnak, ahogy a szóbeszédek mondják.

- Okwaho'kó:wa? – szólítottam meg, mire tágra nyíltak szemei. Ezek szerint tényleg így hívják. Levette köpenyét és barátságosan felém nyújtotta a víz fölött. Gyanakodva közeledtem felé a vízben.

-Azért jöttem, mert nagyon fontos dolgot kell mondanom! -őszintének láttam szemeit. Bíztam benne. Bizalmatlanságom csak a szóbeszédekből fakadt, meg persze nem akartam, hogy meglásson. Lassan közeledtem felé. A part egyre sekélyebb volt és ahhoz, hogy elvegyem a köpenyét, egyre kijjebb kellett emelkednem a vízből. Mikor már csak a csípőmig ért a víz, egyik kezemmel a köpenyért nyúltam, a másikkal pedig a melleimet takartam, de így is több látszott belőlük, mint kellett volna. Már csak egy lépés választott el minket és kiszolgáltatottnak éreztem magam előtte. Mikor átadta köpenyét akaratlanul is megnézte a testem, ez valamiféle elnyomhatatlan reflex lehet a férfiakban. Egy pillanatig mintha erős vágyat láttam volna sötét szemeiben a csuklya alatt. Bennem is fellángolt ez a vágy abban a pillanatban, talán sok mindenre képes lettem volna vele ott az erdő közepén. De miket is gondoltam, hiszen alig ismertem őt. Elvettem a köpenyét, és gyorsan magamra terítettem míg ő elfordult. Különösen erős vonzalmat éreztem iránta, valami mágnesként vonzott közelebb hozzá. Odaléptem közvetlen elé és mélyen a szemébe néztem a csuklya alatt. Fél vállam kilátszott a köpenye alól, nedves hajamról csöpögött a víz. Bódító volt az a tudat, hogy csak ez a vékony ruhadarab választ el minket attól, hogy lásson. Ő is mélyen a szemembe nézett, éreztem, hogy neki is hasonló dolgok játszódnak le a gondolataiban. Lehetetlen volt, hogy ne érezze ugyanazt az erős vonzást, amit én is. Óvatosan az arcához emeltem kezem és lassan lehúztam csuklyáját. Nem állított meg. Végre láttam az arcát. Férfias vonzó indián vonások, de volt benne valami különleges, talán mégsem teljesen indián. A kezemet az arcára helyeztem, meleg bőre és hideg kezem között olyan feszültség volt, amit még soha nem éreztem, kellemes bódító és magával ragadó.

-Tényleg te vagy Okwaho? -kérdeztem továbbra is mélyen a szemébe nézve. Olyan erős pillanat volt ez, amit sosem fogok elfelejteni. Kapcsolódtunk. Egy férfi, aki ennyire magányos és soha senkinek nem mutatja az arcát, hagyta, hogy én láthassam. Mélybarna szemei a napfényben még igézőbbek voltak.

-Szoktak így hívni! Téged hogy hívnak? -hangja mély és megnyugtató volt. Most először kérdezett tőlem.

-Niabi. -feleltem meg nem szakítva a szemkontaktust.

Lépteket hallottam, gyorsan elkaptam a kezem. Chehalis közeledett felénk....