A Kitaszítottak

Csillapíthatatlan Vágy

Valahol Boston közelében az erdőben.

"-Fogjátok! – parancsolta Carter és a két katonának lökött. Kétoldalt fogtak és egy fához szorítottak. Carter a nadrágját kezdte kigombolni. Kétségbeestem rúgtam őket és próbáltam kiszabadulni, de minden esélytelen volt. Lefogták a kezeimet a lábaimat széthúzták. Mozdulni se bírtam. A szívem a torkomban dobogott, a vér és a könny összefolyt az arcomon."

Pár órával korábban

A nevem Niabi. A Mohawk indiánok törzsébe tartozom. Mindig is Kíváncsi voltam, hogyan élnek az emberek a városban, hogy milyen találmányaik vannak. Időm nagy részét töltöttem azzal, hogy megismerjem a csodálatos felgyorsult sürgő városi életet. Persze mindig egy rejtekhelyről figyeltem az embereket és tanultam. Nagyon sokat tanultam. Sajnos a városi emberek nem elég bizakodóak a népemmel szemben. Más a kultúránk ezért félnek tőlünk. A népem is mindig elkerüli a fehér embereket. Én úgy gondolom, fontos, hogy tanuljunk tőlük, így népünk is fejlődhet. Törzsfőnökünk viszont hallani sem akar róla, hanem törzsünk régi magasztos értékeit őrzi akár az élete árán is. Hát ezért kellett nekem mindig titokban megfigyelni a városiak életét. Mindeddig sikerült észrevétlennek maradnom, de a mai napon valami szörnyűség történt.

Reggel gyorsan kést kötöttem az oldalamra, elköszöntem a nagymamámtól és útnak indultam Boston felé. Gyalog keresztülvágtam a folyón és betértem az erdőbe. Halk madárcsicsergés kísérte utamat és friss illatos fuvallat haladt végig az erdőn. A nap sugarai aranyfátyolként szűrődtek át az üde faleveleken. Hirtelen éreztem valamit, valakinek a jelenlétét. Nem vagyok egyedül. Felnéztem magam mögé és láttam, hogy egy magas fa tetején ott ül egy barna vászonruhás csuklyás alak. Több fegyvere is volt, talán valamiféle katona lehet. Arcát nem láttam, de valahogy éreztem, hogy szomorú. A gyönyörű napsütéses erdő vidám hangulatát megtörte a sötét jelenléte.

-Jó napot kívánok! – kiáltottam. Felém fordult, de nem felelt. Éreztem, hogy néz.

-Jól van? Segíthetek valamiben? – kérdeztem tovább. Nincs válasz. Félelmetes volt. Mi van, ha nem is ember, vagy nem tud beszélni? Folytattam utamat és reménykedtem, hogy nincs rossz szándéka. Nem követett.

Végre megérkeztem a város széléhez és elbújtam szokásos búvóhelyemre egy cserjésben. Rendkívüli izgalommal töltött el a város látványa. Vonzott az a sok különös új dolog, melyeket népem csak álmokban látott. Az sok zaj, a kattogás, mesteremberek munkájának hangja, a lópatkó hangos kopogása az utakon mind élettel töltötte meg a várost. Mennyi hintó! Csodálatos jólöltözött férfiak és nők járták az utcákat díszes kelmékben. Hogyan készítenek ilyen anyagokat!? Katonák fényes páncélban! ÓVAKODJ A KATONÁKTÓL ÉS A TÜZES FEGYVERÜKTŐL! – mondta mindig a nagymamám. Valamiért most feltűnően sok katona volt a városban. Mindenütt járőröztek. Az egyik csapat egész közel jött a cserjéshez, ahol elbújtam. Talán ez nem a legbiztonságosabb számomra. Jobb lesz, ha beljebb húzódok az erdőbe. Hang nélkül hátráltam, de a katonák egyre közelebb kerültek hozzám. Mintha keresnének. Nem tudhatják, hogy itt vagyok. Nagyon féltem. Ne! Meglátott az egyik. Futni kezdtem be az erdőbe, ahogy csak bírtam. A három katona utánam eredt. Gyors voltam, de nem gyorsabb, mint egy képzett katona. Megragadta a karomat. Ne! Ez a vég! Meg fognak ölni. Minden erőmmel próbáltam kiszabadulni, de egyetlen markával átérte az egész karomat. Mintha kősziklák közül akarnám kirángatni magam.

-Na nézd csak mit találtunk. Megint átszökött egy.- mondta gúnyosan az őr, aki szinte felemelt a karomnál fogva. Hatalmas ember volt. Sokkal magasabb és erősebb, mint a társai.

-Mi legyen vele Carter? – kérdezte tőle az egyik alacsonyabb csatlósa. Carter mosolyogva mért végig miközben a karomnál fogva forgatott.

- A múltkorit lelőttük, de ez egy fiatal lány ..... – gondolkodik, én meg kétségbeestem. Nem akartam meghalni, biztosan nem így. Beszélni kezdtem hozzájuk.

-Kérem, én nem akartam rosszat, nagyon sajnálom. Én csak csodálom a várost, nem jelentek veszélyt.... – a hatalmas pofontól, amit erre kaptam, eleredt az orrom vére és elkábultam egy pillanatra.

-Nézzétek, milyen csinos kis pofija van. – mondta Carter miközben az államnál fogva megemelte a kábult fejemet. Nem igazán tudtam mi történik, nehezen tudtam gondolkodni.

-Kár lenne, ha nem próbálnánk ki mindannyian mielőtt lelőjük Carter! – mondta kaján vigyorral a harmadik katona. Itt már tudtam mi fog történni velem. Sorsom még a halálnál is rosszabb lesz.

-Fogjátok! – parancsolta Carter és a két katonának lökött. Kétoldalt fogtak és egy fához szorítottak. Carter a nadrágját kezdte kigombolni. Kétségbeestem rúgtam őket és próbáltam kiszabadulni, de minden esélytelen volt. Lefogták a kezeimet a lábaimat széthúzták. Mozdulni se bírtam. A szívem a torkomban dobogott, a vér és a könny összefolyt az arcomon. Az Idő mintha lelassult volna. Az égre néztem, a faleveleken átszűrődő arany napsugarakra. Mennyire máshogy látom most. A madarak csicsergését már nem is hallom. Reménykedtem még, hogy meghalok mielőtt megtörténik. A következő pillanatban valami visszahúzott a valóságba. Minden olyan gyorsan történt. Valaki leugrott a mögöttem lévő fáról. Egyenesen a lehúzott nadrágú Carter vállára érkezett két lábbal. A nagydarab katona furcsa kicsavart pózban rogyott a földre és nem mozdult többé. A gerincét törhette. Előttem állt a csuklyás férfi, akit korábban az erdőben láttam. Villámgyorsan két tőrt kapott elő és felém szúrt mindkettővel. Hallottam ahogy a fém a meleg húsba mélyed, majd eláraszt engem vérrel. Nem az én vérem. A két katona, akik eddig engem lefogtak, most elengedtek és vérző torokkal fuldokolva estek össze. A csuklyás férfi közel volt hozzám, engem pedig eláztatott a vér. Ez már sok volt nekem. Minden elsötétült, összeestem.