A Kitaszítottak

Közeleg a Vész

zene: https://www.youtube.com/watch?v=rZ-EMjCZp3E

1783 augusztusa

Az elrejtett tónál Boston közelében

Láttam a gyanakvást Chehalis szemében. Természetes reakció ez, ha az ember a tiszteletbeli húgát látja vizesen majdnem meztelenül egy idegen férfi társaságában. Dühösen közeledett felénk és mikor elég közel ért, már elő is rántotta tomahawkját és egyenesen Okwahora támadt.

-Neeee!!! – kiáltottam ijedtemben. Kishíján eltalálta Okwaho koponyáját az éles kőtomahawk, még szerencse, hogy az egyik közeli fában landolt. A két ereje teljében lévő fiatal férfi már puszta kézzel a földön harcolt egymással. Nehéz lett volna megmondani ki fog győzni, hiszen hasonló erős izmos testalkatuk volt. Hol Chehalis, hol pedig Okwaho állt nyerésre. Félelmetes élethalál küzdelemnek tűnt kívülről. Nagyon aggódtam értük. Nem akartam, hogy bármelyiküknek baja essék.

-Eléééég!!! Hagyjátok abba!!! Engem nem bántott!!! – kiáltottam. Chehalis fölnézett, majd feszülten, de lassan elváltak egymástól. Nem küzdöttek tovább, de a feszültség oly erős volt közöttük, mint egy pattanásig felhúzott íjban.

-Hogy képzeled, hogy védtelen fiatal nőket lesel meg fürdőzés közben! – förmedt rá Chehalis határozottan és gyűlölettel a szemében.

-Ugyan miért voltál a közelben, ha csak nem te magad lested meg? – vágott vissza flegmán Okwaho. Ez a büszkeség.... ahelyett, hogy a tárgyra tért volna amiért jött, inkább visszavágott Chehalisnak tovább feszítve ezzel az idegeit. Kétségbeesetten néztem Chehalisra és láttam, hogy a dühtől fölhúzza ínyét és Okwaho felé indul, hogy újra nekirontson. Útját álltam és a mellkasára tetem kezeimet, hogy távol tartsam Okwahotól. Jóval erősebb volt nálam így inkább én hátráltam, de talán sikerült egy kis időre megfékeznem.

-Én megvédem a népemet a magadfajtáktól! – feszülten nézett Okwaho szemébe úgy, hogyha lehetett volna tekintettel ölni, akkor már vér folyt volna.

-Kérlek hagyjátok ezt most! Okwaho nem azért jött, amiért hiszed. Fontos dolgot akar mondani. – jelentőségteljesen Okwahora néztem.

-A bostoni telepesek! Holnap támadást indítanak a falutok ellen! Sokan vannak! Nem tudjátok megvédeni a falut. Legjobb lesz, ha északra menekültök. – mondta Okwaho határozottan. Én kétségbeesetten nézte Chehalisra, aki komoran ráncolta össze homlokát.

-Miért kellen megbíznunk benned? – kérdezte gyanakvóak Chehalis

-Mert egy család vagyunk! Félig én is Mohawk vagyok, csak elsodort az élet a népemtől. Fontos nekem a népem sorsa. – Még a vak is láthatta, hogy Okwaho tiszta szívvel és őszintén beszélt. Most, hogy jobban szemügyre vettem, rádöbbentem, hogy ez az, ami olyan különleges volt a vonásaiban, hiszen ő félvér. A ruhái is inkább hasonlítottak a fehérek vadászruháira mintsem a Mohawkok erdei öltözékére.

-Nem bízok benned! Nekem úgy tűnik inkább vagy fehérember mint Mohawk! -felelte hidegen Chehalis.

-Nem számít mi vagyok! Fontos, hogy meneküljetek északra!

-Nem te döntöd el mit tesz a népem! – a büszke indiánférfi megragadta a kezem és elindultunk vissza a falu felé. Én még utoljára hátranéztem Okwahora és halkan azt súgtam „Köszönjük". Leolvasta ajkaimról és komoran bólintott. Kissé fáj a szívem, hogy ott hagyjuk, annyi mindent kérdeztem volna még tőle, bizonyára sokat tud a fehér emberek fejlett világáról, de most nem ez volt a legfontosabb, hanem népünk biztonsága.

-Most mitévők leszünk Chehalis?

-Beszélek a Törzsfőnökkel és a harcosokkal! Holnapra hibátlan haditervet kell kieszelnünk.

-Hiszen magad is hallottad, hogy túl sokan vannak! Kérlek próbáld meggyőzni Hiawathát, hogy inkább vándoroljunk északra. Te vagy a lefőbb bizalmasa, hallgatni fog rád!

-Hogy csata nélkül átengedjük nekik szülőföldünket?! Szó sem lehet róla! – felelte határozottan. A Mohawk férfiak mindig is büszkeségükről és bátorságukról voltak híresek.

-Kérlek Chehalis! Nem akarom, hogy bárkinek baja essék.

-Cseppet se félj, kemény fából faragtak minket. Hiawatha erőskezű megfontolt törzsfőnök. Biztos lehetsz benne, hogy jó döntést hozunk.

Nemigazán nyugtattak meg szavai, de az bizonyos, hogy a férfiak jobban értenek a hadi tervezéshez.

Sötétedéskor megraktuk a tábortüzet Katerivel és a többi indiánlánnyal míg a nagymamám Oneida és az asszonyok előkészítették a vadhúst a sütésre. A harcosok már régóta a törzsfőnök házában tárgyaltak. Amíg nem lobbant fel rendesen a tábortűz, addig nagyon fáztam az alkonyati szellőtől. Még jó, hogy nálam maradt Okwaho köpenye, magamra terítettem és jól beburkolóztam a hideg elől. Kedves emlék volt számomra a legutóbbi találkozásunkról. Jó illata volt a meleg köpenynek. Mikor megsütöttük a húsokat, kinyílt Hiawatha házának ajtaja és kiléptek rajta a harcosok. A faluban mindenki feszülten figyelt a törzsfőnök mondanivalójára. Rangidősként tiszteletet parancsoló megjelenése volt. Haja oldalt fel volt nyírva, feje tetejéről leomló fonott hajzuhatagát pedig tollak díszítették. Bizonyára félelmetes látvány lehetett a csatamezőn. Az idősebb indiánharcosoknak volt ehhez hasonló hajviselete. A fiatalabb férfiaknak, mint például Chehalisnak és Kainak kiengedett hosszú fekete hajuk volt szintén tollakkal díszítve.

-Testvéreim! – szólalt meg Hiawatha tiszteletet parancsoló hangon. – Holnap kora hajnalban minden harcra kész férfival megtámadjuk a déli telepeseket. Hírt szereztünk arról, hogy a mi földünkre fáj a foguk és támadást akartak indítani. Lehet, hogy többen vannak nálunk, de mi viszont előttük járunk egy lépéssel és akkor támadunk, mikor nem számítanak rá. Ezzel meglepjük őket és győzelmet aratunk!!! -kiáltotta harci hévvel, mire népünk minden tagja büszkén kiáltozni kezdett mindenféle kétségek nélkül. Szinte Istenként tisztelték Hiawathát, sosem kérdőjelezték volna meg döntéseit, hiszen nagy dolgokat vitt már véghez.

-Kezdődjék hát a lakoma!