Holdkő

𝕻𝖗𝖔𝖑𝖔𝖌𝖚𝖊

-Szia anya!-ölelem át a sápadt édesanyámat. A kórházi szag ott lengett a levegőben egy kis fertőtlenítővel keverve. A szobában félhomály uralkodott, mikor anyu olyan szorosan ölelt át, mint még soha. Nem értettem mi a baj.. Nem értettem miért nem jöhet haza.. Hiszen azt mondják, nem is érthettem...

-Kicsim, örülök, hogy látlak.-mosolyog rám, amihez össze szedi az összes erejét. Már nem olyan a mosolya, mint régen. Már nem akkora örömmel néz rám. Ezt pedig már akkor is észre vettem.

-Minden rendben van anyu?-forgatom a fejemet, végig nézve rajta.

-Persze kincsem.-telik meg a szeme könnyel. Hazudott..

A haja már szinte alig volt, hiszen csomókban kihullott. A csillogás elmaradt a gyönyörű barna szemeiből. Arca beesett volt és fehér. Infúzióra volt kötve. Ráadásul már felkelni sem tudott, folyton csak feküdt. A vékonynál is vékonyabb volt. Még a vak is látta, hogy nagyon nincs jól. Persze én ezt csak egy megfázásnak könyveltem el.

-Figyelj, adni szeretnék neked valamit.-kutat az ágya mellett lévő táskában. Minden mozdulatát árgus szemekkel figyelem, mintha így akarnék vigyázni rá. Mikor is egy apró szürke dobozkát húz elő.- Ez itt egy nyaklánc, amit most neked adok.-bontja ki a dobozt.

A nyaklánc gyönyörű volt, sőt elképesztő. Fehér színű volt, gyöngyház bevonattal. Hosszúkás alakja volt és arany keret vette körbe. Anyu a nyakamba akasztotta, én pedig a kezeimmel megfogva, a tárgyat csodáltam.

-Ez nagyon szép.-jelentem ki.

-Vigyázz rá. És még ígérj meg nekem valamit.-szól hozzám komolyan. Szemeiből eltűntek a könnyek, most komolyság vette át a helyét. Valóban úgy pillantott rám, hogy érezzem, ez nagyon fontos. Én pedig figyelmesen hallgattam.

-Ígérd meg, hogy a New Yorki Selfhood Gimnáziumba elmész a végzős éved utolsó 3 hónapjában.-értetlenül néztem rá.

-Az mégis mi?-nevetek, mivel fogalmam sem volt mit kell tennem. Igaz, már akkor is tudtam valamennyire angolul, a korom ellenére, ugyanis anyu sokat beszélt hozzám ezen a nyelven. Viszont ezt a szót (selfhood) nem értettem.

-Egy szuper hely, ahol majd megtalálod önmagad.-simít végig a kis arcomon. Én pedig mosolyogva nézegettem tovább az ajándékomat.

Nem értettem anyu miért mondta ezeket nekem. Nem értettem miért adta a nyakláncot. Nem értettem semmit, hiszen csak 6 éves voltam. Felhőtlen boldogságban éltem és azt hittem, hogy minden a legjobb. Abban a hitben éltem, hogy az élet csupa boldogság. Így nem gondoltam a kegyetlen valóságra, mert nem tudtam mi az...

Egészen eddig a napig.

Ugyanis édesanyám meghalt ezen a napon. Én pedig ezt képtelen voltam felfogni. Az agyamig nem jutott el az információ. Nem értettem mi az, hogy nincs többé anyukám. Ez pedig életem során felőrölt. A tudatlanság..
Ezen a napon tapasztaltam a kegyetlen valóságot, viszont csak idővel jöttem rá ez mit is jelent. Legfőképpen azt, hogy az egyetlen emlékem anyukámmal, az a halála napja. Semmi más. Így kapott értelmet a valóság szó számomra.

Életem egyetlen és utolsó emléke azzal a csodálatos nővel, aki életet adott nekem.