Valentin-napi nyomozás [Befejezett]

4

- Tehát, valaki csak úgy odarakta az asztalodra, mi? Nem túl romantikus... – állapította meg Szandi két falás habcsók között.

- Ugyan már... – keltem szinte automatikusan az ismeretlen védelmére.

- Végül is, Szandra, legalább volt rajta cetli – nevetett fel Anti és pajkosan egymásra kacsintottak. Úgy utálom, amikor ezt csinálják.

- De csajok – kezdtem. – Nem gondoljátok, hogy ez így sokkal romantikusabb? Így, itt van az az álmodozás meg reménykedés. Olyan rejtélyes. Rejtélyesen romantikus.

- Biztos félt, hogy megharapod – szúrta közbe elmésen Szandi.

- Befejeznétek végre a szivatást? – kérdeztem most már kissé ingerülten. – Ti tényleg nem gondoljátok, hogy az, hogy nem tudom kitől van, csak különlegesebbé teszi a gesztust?

- Nem – vágták rá egyszerre, gondolkodás nélkül.

Mély levegőt vettem és drámain megforgattam a szemem: - Márpedig vegyétek tudomásul, hogy...

- Sziasztok, lányok! – bukkant fel Balázs az asztalok között. Még ez nem is lett volna furcsa, hisz nem olyan nagy ám ez a város, miért ne jöhetne ő is épp ebbe a cukrászdába, de a kezében virító boglárkacsokor már kevésbé tartozott a tipikus cukrászdai felszerelések közé.

- Szia – köszöntünk vissza és kíváncsian vártuk, hogy ebből most mi sül ki. Az osztályban mindenki esküdni mert volna, hogy Balázs ezt a csokrot Antinak hozta, hisz lélekben már rég összeboronálták a két informatikazsenit.

- Khm... – megköszörülte a torkát és zavartan nézett egyikünkről másikunkra, majd a tekintete rajtam állapodott meg. – Azt szerettem volna kérdezni, Anikó, hogy volna-e kedved meginni velem valamit... Persze... Tudom, hogy most a barátnőiddel biztos nagyon érdekes dolgokat beszéltek meg, meg minden és...

Megsajnáltam a zavarát és valahol mélyen talán még elragadónak is találtam, így hát rávágtam:

- Persze. Miért is ne? Remélem nem bánjátok lányok.

Így történt, hogy mi Balázzsal egy másik asztalhoz költöztünk és ott beszélgettünk egy jót csupa lényegtelen apróságokról – miközben a barátnőim diszkréten hallgatóztak –; bár egyiken se mondtuk ki, a lényeget azért megértettem: ez volt életem első randija és jó eséllyel valami egészen csodálatosnak a kezdete.

A boglárkacsokrot és a rózsát a kezemben szorongatva sétáltam le a buszmegállóba, újdonsült lovagom kíséretében. Ott aztán elköszöntünk egymástól és épp mikor léptem volna fel a járműre, a barátnőim a semmiből előtűnve megállítottak.

- Hát, már el se köszönsz tőlünk? – nevetett Anti.

- Apropó, hogy is volt az a meghívás? – kacsintott rám Szandi és az orrom előtt szálltak fel a buszra. – Ha maradsz akkor legalább a kulcsod add ide – próbált kirántani elmélyült ábrándozásomból. Természetesen csak én lehetek olyan lökött, hogy elfelejtem, hogy meghívtam őket.

Szandi újra hátra fordult:

- Amúgy a rózsa meg a csoki... mi voltunk...

- Rejtély megoldva – fűzte hozzá Anti és felhúztak maguk után a buszra, nehogy véletlenül nagy ámulatomban tényleg lemaradjak.

A barátnőim... Mondjuk valahol azért számítottam erre.