Vérköd - Chigiri / Naruto Fanfiction

4. fejezet - Megnyugtató kéz

Jun egy fa mögül figyelte a falu életét. Főként a Naruto nevű lakost követésével volt elfoglalva, mióta meghallotta, hogy valaki így nevezte a fiút, bizonyossá vált benne, hogy ő lehet az egyik célpontja. A hangos, naiv kölyök, akiről Haku mesélt. Látásán kívül minden érzékszervével a környezetére koncentrált. Szeretett volna csak végig sétálni az emberek között, de nem akarta kockáztatni, hogy ismét valaki megkérdezze honnan jött és hová tart. Jobb lesz ezt csendben elintézni akkor, amikor a falu a chuunin vizsgára készül, és egy átjáró ház az egész. Csak a hangos gyerek csapatát kell megtalálni, és csendben elintézni egymás között.

– Te meg miért bujkálsz itt – mély fiú hang szólalt meg a háta mögül. Azonnal megpenderült saját tengelye körül, és már elő is rántotta kunait, de az idegen azonnal el is kapta a kezét benne a késsel. Nem számított rá, hogy valaki észreveszi, de így is éberen figyelt, mégsem hallotta meg a fiú közeledtét. Pedig már elég közel állt ahhoz, hogy kellemetlen helyzetbe hozza. Jun rövid ideig elfelejtett levegőt venni, csak nézte a fiú arcát, aztán kínjában nagyot nyelt. A fiú keze határozottan szorította a csuklóját, amiben még mindig a kunait tartotta.

– Te meg ki a fene vagy? – suttogta végül.

– Én kérdeztem előbb – a fiú róka mosolyt öltött magára, habár az arca nem volt rókaszerű. Inkább bájos.

– Nem bujkálok. Megfigyelést végzek – A lány a fiú vállaiba mélyesztette ujjait, és messzebb taszította magától.

– Szerintem pedig gyanús tevékenységet végzel – kacagásszerű hangot hallatott, de nem nevetett igazán csak gúnyolódott.

Most, hogy a fiút lépésnyire lökte, Jun nyugodtan elindult. Nincs értelme sem szópárbajnak, sem harcnak. Ha tovább vesztegeti az idejét erre a fiúra, felhívhatja magára a figyelmet, futott végig az agyán már a második lépést tette volna meg, amikor a fiú elkapta a csuklóját. Jun vissza sem nézett a fiú keze pedig a következő pillanatban már a levegőt markolta nedvesen.

– Mi a fene ez? – kérdezte a kezére bámulva, hitetlenül. - Jun válaszra sem méltatta, csak tovább sétált. – Ki vagy te? – suttogta utána, de a lány továbbra sem válaszolt, csak sétált tovább lassan. Látszólag nem kívánta rá pazarolni az idejét.

Sasuke összecsapta két kezét, és gyors kézjeleket formázott.

– Tűz elem; tűzgolyó technika – kiáltotta, és hatalmas tűzlabdát fújt egészen odáig, ahol a lány állt. Amikor befejezte, csak nézett a lány korábbi helyére. Hova tűnt?

– Víz elem; vízsárkány technika – jött a válasz a magasból, egy faágról.

– Elég legyen ebből – kiáltott fel Anko. Egy ideje már figyelte a két gyereket. A vízsárkány mérges üvöltése elpárolgott a vízzel együtt, mielőtt célt ért volna. Sasuke pedig észrevette, hogy nemrég látta ugyanezt a technikát – Sasuke, elmehetsz. Innen átveszem az ügyet.

Anko a lány felé sétált. Szúrós tekintetével nem vétette el a fiút, amíg az hanyagul zsebébe csúsztatta kezeit, és közönyösen elkullogott.

– Ki vagy te és honnan jöttél ide? – kérdezte Anko.

– Nekem nincs otthonom. Csak célom felé tartok. Átutazóban vagyok itt, és ez a... gyermek... – mondta összehúzott szemmel – rám támadott – legyintett és azzal ismét indulni próbált.

– Láttam. Láttam a technikádat is. Ezek szerint te is ninja vagy.

– Már nem – fordult vissza, és ha a tekintetének valódi éle lett volna, az kettészelte volna Ankot. Nekem nincs otthonom, nincs családom, nincs barátom nincs mesterem. Csak célom van, ezért az az egy dolog fontos nekem. Az az egy, amim még van, gondolta. De végül nem mondta ki.

A hosszas út alatt, mire konohába ért Jun agyában feltorlódtak a gondolatok. Hátat fordított a falujának, a klánjának, az országának. Mindent feltett arra a két emberre, akikért az életét áldozta volna, és most mégis ő egymaga maradt itt. Nem gyermeke többé senkinek, nem testvére többé senkinek, nem barátja, nem tanítványa senkinek és nem lakosa vagy shinobija semmiféle falunak. A homlokvédőjét elrejtve őrzi, és nem tudja büszkén viselni többé. Mert egy áruló. Szökött ninja, akit valószínűleg évek óta halottnak hisznek.

Haku, ha tudtad volna, hogy így fogok érezni, sosem hagytad volna, hogy veled tartsak, gondolta. Közben hálás volt érte, hogy a fiú nem tudta. Sohasem lett volna képes megbánni ezt a döntését. Ő csak erős ninjává akart érni, és a barátjával maradni. Gyermeki naivitás volt részéről azt hinni, hogy ez a barátság örökké tarthat...

¤¤¤

– Haku – kiáltott gyermeki vidámsággal – Gyere be, ellátom a sérülésed! – intett felé Jun.

Ez volt az első alkalom, hogy igazán megsebesítette a fiút. Mélyre vágott és vérzett is, de csak felületi sérülést okozott. A sötét szobába a kis ablakokon keresztül szökött be természetes fény, ám így is hangulatos félhomály uralkodott.

Jun megfogta a fiú kezét, és magához húzta. Lassú, óvatos mozdulatokkal fertőtlenítette, mintha attól félne, hogy fájni fog. Általában határozott volt, és keményen bánt mindenkivel, mint egy fiú. Zabuza sokszor azt gondolta, hogy valójában nem is lánnyal van dolguk, semmi lányos vagy nőies tulajdonságot nem mutatott az évek során. Egyszer sem sírt, amikor megsérült. Önszántából hagyta el a családját, mégsem jelzett honvágyat. Volt valami férfias erő a lányban, amivel elfedett minden érzelmet, és csak egyet hagyott a felszínre bukni. A Haku iránti szeretetét. De az gyengéd volt. Ezzel a szeretettel ültek egymással szemben. Haku mellkasa már szorosan bekötözve, ahol először sérült felületesen. Laza pliszé nadrágja kiterült a padlón, Jun sem viselt teljes harci díszt, csak zöld ruhája volt rajta, kunaitokja a késsel és a nadrágja a földön hevert a feltekert kötszerek és fertőtlenítőszerek mellett nem messze. Lenge öltözete ellenére mégis hamar kipirult az arca, ahogy Haku karját kötözte. Óvatos odafigyeléssel tekert fáslit a fiú kezére a vérzés elállítása és a sebfertőtlenítés után. Talán az egész életében akkor az először tűnt igazán lánynak Haku szemében. Amikor edzettek egy szertelen fiúra elékeztetett, mind koszos kinézete, mind elszánt természete után. Ám amikor nagy ritkán érte kellett aggódni, akkor igazán lány volt. Még akkor is, ha az csak egy felületi sérülés, amit ő maga okozott. Kifejezetten akkor.

– Ne aggódj, nem is fáj – mosolygott Haku – aranyos az arcod, amikor így aggódsz – tette még hozzá csak halkan.

A lány csak rövid csend után válaszolt.

– De hát most mondtad, hogy ne aggódjak – tekintetét továbbra is a fiú kezére szegezte, és nem nézett fel onnan, de Haku így is látta zavart arcát. Jun éppen befejezte a kötést, de Haku nem vette el a kezét, a lány álla alá csúsztatta két ujját, hogy megemelje a fejét. Tekintetük találkozott.

– Ne aggódj értem, mert még hamar megöregszik az arcod, butuska – bájos mosolya eltörölte a lány hangulatát, elmosolyodott.

¤¤¤

Anko letörölte az arcáról a zavart tekintetet. A lány önmagára emlékeztette, arra az időre, amikor Orochimaru elhagyta a falut. Együttérzése egy rokonléleknek szólt, aki ugyanabban a csónakban evez, amiben valaha ő is. Jól jött volna akkor egy megnyugtató kéz a vállán, amelyre támaszkodhat akkor, amikor mindent elveszített. Ezért...

– Gyere, azt hiszem, éhes lehetsz – intett – Eszünk egyet a faluban, aztán azt teszel, amit akarsz – mosolygott elszántan.

... azzá a megnyugtató kézzé vált annak a lánynak a vállán.

Jun pedig ismét nem értette, hogy mi lehet ez az érzés, ami itt konohában körülfogja. S habár nem akart barátságokat kötni, egy ebéd gondolatának nem tudott ellenállni, így követni kezdte Ankot. Az nap este olyan szövetség született, amely ismét megváltoztatta Jun életét.