Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk...

Mindegy, a lényeg az, hogy boldog szülinapot

Szeptember huszonnyolcadika, Peti tizennyolcadik születésnapja. Ennek a napnak alkalmából Barni ébresztőjére kelhetett reggel nyolckor.
- Jó reggelt, te friss felnőtt! Nagyon boldog tizennyolcadik - köszöntötte a még félálomban lévő Petinek.
- Úristen, köszönöm, de miért keltem úgy, hogy a mellkasodon feküdtem? - érdeklődött a szülinapos.
- Ezt később megbeszéljük, aludj vissza nyugodtan, keveset aludtál, de azért még dél előtt kelj föl!
- Ébressz föl, mielőtt elindulsz haza - takarózott vissza, én már aludt is. Ez idő alatt Barni kiment a fürdőszobába, megmosta az arcát, aztán átöltözött. Az alvós ruháját az íróasztalra akarta rakni, de ekkor kiszúrta újből a törött képkeretet tele üvegszilánkokkal. Szörnyen érezte volna magát, ha így ott hagyja, ezért összeszedte a kiesett üvegdarabokat, aztán kivitte a konyhába, hogy ki tudja dobni. A képet megpróbálta kimenteni a képkeretből, hiszen attól is tartott, hogy mi lesz akkor, ha Petinek feltűnik, hogy a kerettel együtt a kép is eltűnt. Végül sikerült kiszednie valahogy, de ennek az volt az ára, hogy pár helyen apró sérüléseket szerzett, a keze oldalát pedig szinte hosszában végig vágta. Amilyen gyorsan csak tudott, befutott a szobájába, a megmentett képet visszarakta arra a helyre, ahol a képkeret is volt, aztán pár papírtörlővel próbálta meg elállítani a vérzést. 

- Peti, kelj föl, indulok haza - szólongatta.
- Ébren vagyok, tényleg.
- Csak szerettem volna szólni, mielőtt elmegyek. Később még beszélünk.
- Várj! Történt valami?
- Mármint ezt mire érted?
- Arra, hogy vércseppek vannak a padlón.
Barni ekkor realizálta, hogy az a pár darab papírtörlő nem állította el a vérzést, szimplán csak egy-két percig elősegítette a felfogását.
- Ne mondj semmit, csak ülj le oda, és tarts az parketta fölé a kezed, mindjárt jövök - szólt rá ijedten Barnira.
- Mit fogsz csinálni? 
- Tanultam elsősegélyt, tudom hogyan kell szorító kötést csinálni. Add a kezed! Mi történt?
- Csak... Én csak segíteni akartam. De sikerült megmentenem a közös képeteket, viszont az üvegszilánkokat muszáj volt eltűntetnem, nagyon féltem, mert nagyon közel voltak hozzád, és nem akarom, hogy bármi hülyeséget csinálj - válaszolt elcsukló hanggal.
- Barnabás, baszki, nagyon rám ijesztettél. Kérlek, soha többé ne csinálj ilyet, nem ér annyit az a rohadt kép! Amilyen hamar tudom, eltűntetem, nem akarom látni újra, főleg azért, mert benned is kárt tett. 
- Tényleg sajnálom...
- Minden rendben lesz, ne félj. Itt vagyok, nincsen semmi baj, okés? - nézett ijedten Barnira.
- Okés, de tényleg nem akartam fájdalmat okozni neked.
- Viszonozhattam a rengeteg segítséget. Kész a kötés. Ez segíteni fog. Oh, és... Egy elmaradhatatlan gyógypuszi. Meg fog gyógyulni, megígérem.
- Köszönöm szépen, nélküled fogalmam sincs,  mihez kezdenék. Viszont muszáj elindulnom haza, már így is késésben vagyok.
- Vigyázz magadra!
- Te pedig még ennél is jobban vigyázz magadra!
- Megteszek minden tőlem telhetőt.
- Majd írok. Köszönöm mindent Peti, majd találkozunk.
- Én is köszönök mindent. Oh, Barni, itt maradt a csíkos inged!
- Tudom. Jó helyen van. Az helyettem is vigyáz rád.

Barni hazafelé menet beugrott a közeli ajándékboltba, és ahogyan Giorgio megkérte, vett egy csomag lufit. Bár kétlem, hogy Giorgio egy ötszáz darabos csomagra gondolt volna, de legalább a későbbiekben is jó lesz még. Miután hazaért, egyből beállt a zuhany alá, aztán felöltözött, megebédelt, és elindult a próbaterembe. 

- Giorgio, mit keresel kint a terem előtt? - érkezett meg Barni. - A többiek még nem értek ide?
- De igen, már mindenki itt van, viszont szerettem volna kettesben  beszé... Mi történt  kezeddel?
- Hosszú sztori, de ne aggódj, ugyanúgy tudom használni, csak egy apró vágás.
- Aha. Na mindegy, gyógyulgass, de most mesélj, te mit tudsz erről a Peti-Anna drámáról? 
- Petivel beszéltem, és mondta, hogy elég szarul van, mert szakítottak a barátnőjével. Mivel én nemrég ismertem meg, igazából még arról sem tudtam, hogy van valakije. Vagyis most már csak volt. Megemlítettem neki, hogy valamikor, ha szerené, megint próbálhatunk ketten, és akkor...
- Várjvárjvárj, megint? - húzta föl a szemöldökét.
- Amikor lebetegedtetek, akkor eljöttem próbálni, mert nem tudtam róla, hogy nem lesz, Peti meg szintén itt volt, mert ő meg elfelejtette, hogy nem lesz aznap próba. 
- Ezen szerint úgy tűnt el a pizza a sarokból. Pedig most szereztem automata illatosítót, azt találtam ki, hogy odarakjuk mellé, és az óránként lefújja. Na mindegy.
- Visszatérve a témára, próbáltunk múltkor ketten, most meg felmentem hozzá, vittem neki teát, de erről nem szabadna beszélnem.
- Miért nem? Volt valami ezen kívül is?
- Ő úgy tudja, hogy te nem tudsz a szakításról, és azt akarta, hogy majd tőle tudjátok meg. Ebből következik, hogy arról sem kéne tudnod, hogy náluk aludtam.
- Barnabás, nézz a szemembe, és mondd meg őszintén: van közöd a szakításukhoz?
- Nem, dehogyis! Hogy lenne közöm hozzá? - förmedt rá. - Az előbb mondtam el, hogy nem is tudtam a kapcsolatukról! Én csak segíteni mentem, mert nem akartam, hogy bármi hülyeséget csináljon, esetleg magába forduljon.
- Oké, oké, bocsánat, nem akartam ennyire beleszólni, ne haragudj. Csak már egy ideje ismerem őket, mentünk is egyszer-kétszer együtt bulizni, és ott még jól megvoltak.
- Semmi baj, én sem akartam rádförmedni, bocsánat. Nagyon aggódok Petiért. 
- Hidd el, én is, számomra is egy nagyon fontos ember. De addig még mindig nem jutottunk el, hogy mit tudsz a szakításukról.
- Tartom a szavam, és azt szeretném, ha tőle tudnád meg a részleteket. Már így is többet mondtam, mint szabadott volna. 
- Igazad van. Majd ha szeretné elmondja.
- Kérlek, arról se szólj neki, hogy tudsz a tegnapi napról, és láttál is minket. Meg Bálintéknak se emlegesd inkább.
- Tőlem senki nem fogja megtudni  - tette Giorgio a szívére a kezét.
- Köszönöm. Most már ideje lenne bemenni, kezdek kicsit fázni, és még a termet is fel kell díszíteni.
- Hoztál lufikat?
- Igen - vette elő Barni a táskájából, miután beléptek az ajtón.
- EMBER, EZ ÖTSZÁZ DARAB!
- Csak ilyen volt, nem kell mindet felfújni, marad a következő szülinapokra is.
- Barni, szia, de rég láttunk! - köszöntötte Ati.
- Sziasztok! Hogy vagytok? Meggyógyultatok már nagyjából?
- Nekem még egy kicsit kapar a torkom - válaszolt Bálint rekedtes hangon.
- Én már szinte teljesen jól vagyok. És te? - kérdezte Attila.
- Én is, azt hiszem. Miket díszítunk föl?
- Mindent. Szerpentint, konfettit, lufit mindenhova. A szerpentint egy magasabb ember vállalja, szóval én biztosan nem csinálom, konfettit vagdosni kell azokból a megmaradt színes papírokból, a lufikat meg fel kell fújni, aztán felkötözni őket ide-oda. Szerintem ötven darab bőven elég lesz - mondta Giorgio.
- Én csinálom a szerpentines dolgot, elég magasnak érzem magam a feladathoz - jelentette ki Barni.
- Nekem nincs elég tüdőm a lufi fújáshoz, szóval inkább vagdosok papírokat - felelt Ati.
- Büdös dohányos, chh - mondta Giorgio, aztán felnevettek mindannyian.
- Akkor Gyurikám, miénk a lufi - válaszolt Bálint.
- Nem tudok csomót kötni a végére, de majd megoldjuk. Na mindegy, van rá körülbelül másfél óránk, kezdjük neki, srácok!