Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk...

A megigézés utáni hetek

Az első próbát követő héten a fél zenekar lebetegedett, és erről csak akkor szereztek tudomást, amikor a hűvös szeptemberi szélben Barni a próbaterem elé ért, Peti pedig magányosan ült az ajtó előtti lépcsőn egy könyvvel a kezében, és fülhallgatóval a fülében.

- Szia! - köszönt neki Barni. - Túl koraiak lennénk?
- Szia! Nem hinném, Giorgio-ék ilyenkor már itt szoktak lenni.
- Nem tudsz semmit róluk? Esetleg átrakták volna az időpontot? Vagy lebetegedtek?
- Basszus! - csapott a homlokára Peti. - Nekem kellett volna megüzennem neked, hogy Giorgionak fáj a torka, Ati és Bálint pedig náthások. Valószínűleg Giorgio is, csak nála még nem jelentkeztek úgy a tünetek.
-Oh, így már értem. Semmi baj, nem volt semmi tervem mára, szóval nem vágott félbe semmit ez a potya-próba. Majd írok a srácoknak, hogy gyógyulgassanak, vagy valami ilyesmi - habogta. Neked van kulcsod a teremhez?
- Van, de mindig megvárom, hogy jöjjön valaki, mert... Félek egyedül lenni - mondta halkan. - Ha gondolod, bemehetünk, hogy ne legyen felesleges az ittlétünk. Mesélhetek esetleg pár dolgot a bandáról egy bögre forró csoki társaságában.

Barni szinte képtelen volt megszólalni a boldogságtól, ezért csak mosolyogva bólogatott. Odabent lepakoltak, levették a hosszú szövetkabátjaikat. Mindkettőjük orrát megcsapta a jellegzetes "próbaterem-illat", ami tulajdonképpen csak a sarokban maradt romlott tonhalas pizza (ki tudja, hány hete áll már ott) és a levendula illatú illatosító keveréke volt.
- Nem zavar, ha ablakot nyitok? - kérdezte Peti.
- Nem, csak nyugodtan, talán jót is fog tenni a helynek. Addig én kidobjam azt a pizzát, ami ott van? - mutatott a szoba sarkába.
- Tényleg ennyire bevállalós vagy? Az azért van ott hetek óta, mert egyszer ott maradt, és azóta senki nem mert hozzáérni, inkább csak lefújtuk olcsó illatosító spray-vel vagy dezodorral, éppen amit találtunk.
- Négy éven keresztül kollégista voltam, a romlott pizza semmi azokhoz képest, hogy miket dobtunk ki az évek alatt.
- Tudni akarom a teljes történetet?
- Azt erősen kétlem - nevettek föl mindketten.

Miután a radioaktív maradékot kivitték és kiszellőztettek, arra az elhatározásra jutottak, hogy játszanak egy picikét, ha már ott vannak a hangszerek.
- Van egy dobszólóm, de még sosem mutattam meg senkinek - kezdte Peti. - Kíváncsi vagy rá?
- Igen, nagyon szeretném hallani! - mosolygott örömmel telve Barni.
- Énekelsz alá valamit?
- Egy spontán szöveget?
- Igen, Giorgio mondta múltkor, hogy nagyon tehetséges dalszerző vagy.
- De még sosem énekeltem spontán valamit, ami éppen akkor pattant ki a fejemből.
- Valahol el kell kezdeni - kacsintott. Peti ekkkor odavágódott a dobfelszereléshez, és belekezdett. Barni csillogó szemekkel figyelte, ahogyan a csendes kissrác éppen minden erejét beleadva üti a "hatalmas dobozokat". Ekkor beugrott neki egy rövidke szöveg, amit abban a pillanatban el is kezdett dúdolászni:

"Futok és félek, ha odébb állsz,
H

a nélkülem, egyedül messzire szállsz...
Ő és én barátok vagyunk,
Csak egy kis furcsa a kapcsolatunk"

- Ez aranyos, tényleg van fantázia a szövegeidben. Az "Ő" alatt van konkrét személy, akit értesz? - fejezte be szólóját Peti.
- Nem igazán, mindenki gondoljon bele azt, amit akar. - felelte.
- Hm, nekem tetszik. És neked mi a véleményed a kis előadásomról?
- Személy szerint imádtam, tehetséges vagy és nagyon sikeres lehetsz még a jövőben, ha így folytatod.
Peti ennek a mondatnak a hallatán feltűnőel elpirult, és ennyit válaszolt rá:
- Még sosem mondták azt nekem, hogy tehetséges vagyok. Köszönöm szépen.
- Pedig tényleg az vagy. Jó párost alkotnánk - csusszant ki a száján, de amilyen gyorsan csak tudta, megptóbálta kihúzni magát a kellemetlen kérdésekből. - Mármint zenei téren, érted.
- Értem, igen - húzogatta a pulcsija ujját a kézfejére. - Szereted a forró csokit? Én csinálom a bandából a legfinomabb forró csokit, nagyon imádják a srácok.
- Igen, nagyon szeretem! Ha gondolod, besegíthetek, nekem is mondták már, hogy istenien tudok bánni az adagokkal.
- Gyere - szólt Peti, majd Barni karját megfogja behúzta a konyhába. - A hűtőben találsz tej-és étcsokoládét is, tej is ott van valahol, ha nincs, akkor a szekrény aljában van még, kakaópor is van valahol, mindjárt megkeresem, a tejszínhab pedig szintén a hűtőb... Valami baj van?
- Csak meglepődtem, olyan hirtelen rántottál be ide, hogy megszédültem. Sokkal zárkózottabbnak hittelek - nyökögte.
- Ne haragdj, nem akartam rád ijeszteni. Alapvetően tényleg zárkózott vagyok, de vannak emberek, akiknek a társaságában úgy érzem, hogy megnyílhatok.
- Semmi baj, örülök, hogy ennyire szabadlelkű vagy velem, kedvelem a társaságod - támaszkodott Barni Peti mellé. - Egyébként folytasd csak, hol találom a tejszínhabot?
- Öhm... Azt hiszem, hogy a hűtő oldalában van. Bögréket pedig a szekrényben találsz.
- Tudod mit? Te csinálj egyet a te recepted, én pedig a saját receptem alapján, utána pedig összehasonlítjuk, rendben?
- Benne vagyok!

Rövid időn belül mindketten elkészültek, már csak a tejszínhab maradt hátra.
- Barni, fordulj ide picit! - szólt neki.
- Igen, mondd csak Pe... Úristen, mit művelsz? - nevetett föl, miközben Peti az orrára fújta a krémes habot, kisebb-nagyobb sikerrel, hiszen megijedt, elugrott, ennek köszönhetően pedig a tejszínhab 90% a földön landolt.
- Hagyd csak, föltakarítom, az én hibám.
- Csak hozz valamit, amivel feltörölhetjük, segítek - hajoltak le mindketten egyszerre, ezzel azt eredményezve, hogy mélyen elmerengtek pár másodpercig egymás tekintetében. - Uh, na jó, kiviszem a kész innivalót, ott leszek a kanapénál, ha kéne segítség. - mondta Barni, aztán ijedten felkapta a két bögrét, és kiment a konyhából. Vajon feltűnt Petinek, hogy az a "pár másodpercnek" nevezett idő, amíg szemeztek, körülbelül fél perc volt?

- Végeztem, nyoma sincs a tejszínhabnak - jött ki a konyhából mosolygva, majd lehuppant Barni mellé. - Hadd kóstoljam meg, mit alkottál.
- Akkor én meg a tiédet kóstolom meg.
- EZ KIBASZOTT FINOM - kiáltottak föl egyszerre.
- Khm, pardon - kért elnézést Peti.
- Előttem aztán ne szégyelld, tudnád, én mennyit káromkodok... Mesélj magadról, hogy ismerted meg az együttest? Múltkor keveset beszéltél, így nem is nagyon tudtam meg rólad infókat.
- Bálinttal egy kongatanárhoz jártunk, szóval őt ismertem meg először. Aztán nem is emlékszem már pontosan, hogy Giorgio-ékkal hogy ismerkedtünk össze. És te, Barni?
- Én ott voltam egy-két koncerteteken, aztán Giorgio figyelt föl rám. Egy Index komment formájában trollkodtam, aztán rámírt, hogy van-e kedvem veletek próbálni.
- Nagyon örülök neki, hogy rád talát, kellesz ide a bandába.

Így beszélgettek órákon át, mígnem realizálták, hogy lassan megüti az óra a 19:00-t. Összepakoltak, felöltöztek a kinti időhöz méltóan, és elindultak a próbateremből kifelé.
- Imádtam ezt a mai napot, és a forró csokid tényleg istenien finom - mondta Barni, most már nagyobb bátorsággal, mint pár nappal ezelőtt a hawaii pizzás baki után.
- Ugyanígy érzek. Jövő héten találkozunk, addig is kitartást a napokhoz! Szia!
- Vigyázz magadra hazafelé! Szia! - köszöntek el egymástól.

"A mai nap életem egyik legmeghatározóbb napja volt. A rengeteg beszélgetés, hülyéskedés, és egyéb történések után büszkén jelenthetem ki, hogy Peti és én barátok vagyunk... Csak egy kicsit furcsa a kapcsolatunk.
2017. 09. 12. - 21:43"
- részlet Barni naplójából