Végérvényes halhatatlanság

1.fejezet

A mai nap se indult máshogy, mint az eddigiek. Általában a suliban egész jól megvagyok. A jegyeim egészen jók, pedig alig tanulok, bár nem is akarok. Az óráimnak vége lett, majd mentem kick box edzésemre. Kb. 4 éve űzöm ezt a küzdősportot, mint hobbi-t. Régebben mindig verekedtem, nem szándékosan de élveztem. Az elején még a nevelőim irattak be engem kick boxra, hogy inkább ott verekedjek de megszerettem, ezért mindig akiknél voltam megkértem őket arra, hogy had mehessek edzeni és általában sikerrel is jártam.

Mentem hazafele az edzésről, már egészen sötét volt az utcákon, ezért szedtem a lábam. Egy nyugisabb utcán mentem éppen, de az egyik sarkon épp jött ki gyorsan egy kocsi, majd nagy erővel elütött. Nem állt meg, továbbhajtott, le se fékezett, ott hagyott, egyedül. Mindenem fájt, szaporábban dobogott a szívem és ahogy láttam pár helyen véreztem és tuti hogy eltőrt elég sok csontom is, szerintem sokkot is kaphattam. Éreztem a számban a vérem ízét is. A testemből kiment minden erő és rohadtul fájt mindenem, elkezdtem sírni, éreztem hogy meg fogok halni. És a tudat hogy egyedül és úgy, hogy senkinek nem vagyok fontos nagyon fájt, jobban mint a fizikai fájdalom, ami most eléggé nagy volt. Elakartam aludni, hogy többé ne fájjon semmi, behunytam a szemeimet de meghallottam egy hangot.

-Nyugalom, nem lesz semmi baj.-mondta kedvesen egy férfi hang én pedig erőt véve magamon kinyitottam a szemeimet. Egy szőke 30-as évei közepén lévő kedves arcú, aranybarna szemű férfi volt előttem letérdelve és megfogta az egyik kezemet.

-Ki ma-ga?- kérdeztem akadozva.

-Carlisle vagyok és meggyógyítalak, ha szeretnéd.-mondta nekem a férfi.

-Ho-gyan?-kérdeztem sírva.

-Csak úgy menthetlek meg, ha vámpírrá változtatlak, de ez nagyon fog fájni, ha megteszem.-mondta én pedig nehézkesen bólintottam, hogy mehet. Elhittem neki, hogy képes rá. Amikor ránéztem, mintha reményt kaptam volna és ő annyira sok szeretet árasztott magából, hogy készségesen megbíztam benne. Ő is bólintott, megemelte a kezemet és a csuklómat megharapta. Megéreztem a kínzó fájdalmat, mintha lángolna az elmém és mindenem, a vérem, az izmaim, rettenetes érzés volt. A fájdalomtól torkom szakadtából ordítottam.

-Áhhhhhh...nagyon fáj...-sírtam el magam.

-Tudom kicsim, tudom.-nézett rám sajnálkozóan Carlisle, nem engedte el a kezem egy percre se, ez nagyon jól esett, még ha nem is ismerem őt.

Rángatóztam egy darabig majd szerintem elájultam. Még éreztem, hogy valaki felemel és elvisz.

Egy hotelszobában ébredtem, kb kiugrottam az ágyból, majd értetlenül néztem körül. Arra emlékszem, hogy elütnek, mindenem fáj, a férfire, az elviselhetetlen fájdalomra, majd elájultam gondolom, vagy meghaltam. De tényleg, hogy a francba élek? Nem kellett volna meghalnom?? A gondolatmenetemből az rángat ki, hogy nyílik az ajtó és belép rajta az a férfi aki elvileg megmentett.

-Szia. Hogy vagy?-kérdezte kedvesen.

-Azt hiszem jól. De hogy-hogy életben vagyok?-kérdeztem meg, ami a legjobban érdekelt.

-Olyan súlyosak voltak a sérüléseid, hogy ha megvártam volna a mentőket, meghaltál volna. Ezért megharaptalak és most már vámpír vagy, mint én és a családom többi tagja. Carlisle Cullen vagyok. -mutatkozott be és a kezét nyújtotta, közben kedvesen mosolygott.

-Értem, valamennyire már emlékszem, és a rettenetes, kínzó fájdalomra is.-mondtam és fájdalmasan rámosolyogtam, valamiért elhiszem hogy vámpír és azt, hogy most már én is. -Nayla Parker vagyok.-fogtam vele kezet

-De most mit fogok csinálni?! Ha otthon nagyon felcsesznek, lehet elborul az agyam és megölöm őket. Nem szeretem őket, de nem akarok ártani nekik.-mondtam inkább magamnak, járkáltam össze vissza a szobában. Nagyon ideges voltam, ezért beleütöttem a falba az egyik kezemmel, ezért leomlott egy elég nagy darab belőle. Csak pár pillanattal később tudatosult bennem, hogy ezt én csináltam. Megfordultam és kétségbeesetten ránéztem Carlislera.